Ráérek
Több tértisztításon túl vagyok, mostanság elég gyakran esik meg az emberekkel, hogy nem elég körültekintőek és hazavisznek mindenféle szépséges holmit, aminek az eredete ismeretlen, ha régi, akkor vélhetően elhunyt hagyatékából való, ha új, akkor más energiáit hordozza.
Na persze ez nem azt jelenti, hogy nem lehet olcsó, szép, használt dolga az embernek, de mielőtt felvennénk, bevinnénk, használatba fognánk, győződjünk meg arról, hogy nincs semmi energia hozzátapadva.
Ezeknek a tárgyaknak alapos tisztítás kell és itt nem a mosóporra és a fertőtlenítőszerre gondolok.
Mindezekkel ha az ember tisztában van, sok kellemetlenségtől kíméli meg magát.
Tapasztalatom, tanulmányaim, tudásom sok mindenre jó és sok mindenhez kevés. A magam könnyelműségéhez pedig...
Ahogy beköszöntöttek a hűvösebb napok, elhatároztam, belevetem magam a feleslegessé vált dolgok szanálásába. Lesz belőle hulladék, adomány, vagy tüzelő.
Mondja az ember; tele a padlás… de tényleg tele, majd még jó lesz valamire tárgyakkal, majd belenő a gyerek, vagy majd belefogyok, esetleg eladom ruhákkal. Évek óta szépen összehajtva, becsomagolva várakoznak, egyre csak gyűlnek, a padlás meg telik.
Nos, nekiestem.
Először kezembe vett nagy kék zsák száját nehezen kibontva- belekukkantottam, óvatosan beletúrtam és azon vettem észre magam, hogy nézegetem, melyik ruhát mégse adom, hiszen majd jó lesz.
Na Kedvesem!- szólítottam fel magam hangosan. Azonnal visszakötöztem a zsák száját és…
Vagy húsz zsákot lehordtam, ki az udvarra, be az autóba, el adománynak, csinálnak vele ott ők, amit akarnak.
Babakocsik, fürdőkádak, hurcik, etetőkék, játékok, stb.
Játékok?
Játékok! Na, megint ki a zsák száját és kezdődött a turi… Most nem kiáltottam magamra, egyszerűen valamiért kotorásznom kellett.
És megleltem.
Rátaláltam egy 20 évvel ezelőtt készült babára, amit anyám varrt szeretett unokájának. Kettőt készített akkor, teljesen egyformákat, hisz két unokája lévén kettő baba dukált. ( A másik tartózkodási helye ismeretlen, nincs is jelentősége számomra.)
Hihetetlen hasonlóságot véltem felfedezni anyám által készített baba között.
Ahogy a kezembe vettem, alaposan megnéztem magamnak, emlékek jöttek elő, a régi 20 évvel ezelőtti karácsonyról.
A család másokból is állt még akkoriban. Az ünnepi asztalt sokan ültük körbe, nagyokat ettünk, beszélgettünk, nevettünk.
Azok az emberek rég másfelé járnak, nem tart össze semmit már minket. Se vér, se szeretet, se kapocs, se anyám.
Nos, szóval kivettem a zsákból ezt a kis rongyjószágot, a zsákot lecibáltam a padlásról bedobtam az autóba, és megszabadultam minden felesleges holmitól.
Miután hazaértem, Mamababát kiültettem a télikert egyik polcára, a virágok közé. Gondoltam, majd ha jön a tulajdonosa, megajándékozom, benne is keltsen fel régi misztikus emlékeket.
Még aznap este éber alvásom közepette hallgattam az éjszaka csendjét. Ahogy pattan a gyerekszoba ajtaja, a padló a léptek alatt Agyamban tisztáztam a jelenséget,-a gyerek megy szükségét végezni.
Másnap hajnalban a kávéfőző gép mellett állva, megint ugyanezt a zajt hallottam. A nappali sötétjében elveszett a gyerek látványa, csak a zajt hallottam.
Aztán néhány perc múlva újra.
Na ekkor már láttam a lánykát, meg is kérdeztem tőle jól van-e, miután a válsz igen volt, nem is firtattam a sok vécére mászkálást.
Aztán reggelre kiürült a ház, magam maradtam a csendben.
Agyamba bevillantak az éjszakai és hajnali zajok. Miért nem hallottam a vécé ajtót nyílni? És mikor ment vissza a gyerek, mert hogy az sem keltett zajt.
Hm, biztos nem figyeltem.
Érdekes érzés kerített hatalmába. Állandóan valami felhívta magára a figyelmem, felkaptam a fejem egy elsuhanó árnyékra, egy oda nem illő neszre, egy furcsa padló roppanásra.
Nem tulajdonítottam neki semmi jelentőséget.
Délután, az iskolából hazaérve leánykám elmesélte, mi történt vele és hogy mondjam meg az öccsének, ne mászkáljon éjszaka a szobájába meg különben se nyitogassa az ajtót.
Néztem egyet „rendben” dünnyögtem, - gondoltam nem osztom meg vele, hogy a gyereknek ehhez semmi köze nem lehet.
Az udvarra kiszabadulni mindig nagy élmény a gyerekeknek, a hulló falevelek összegereblyézése, és szétdobálása különösen. Ez volt az aznap délutáni elfoglaltság.
Lánykám az élvezetes levélfürdőt abbahagyva jött hozzám, hogy közölje "Nézd, a Manó sírján milyen szépen ég a gyertya.
Na ezt aztán egyáltalán nem értettem.
Bár volt rajta egy alja nélküli üveg pohár, amit néhány éve meghalt kiskutyánk sírjára tettünk gyertyatartó gyanánt, de se gyertya nem volt benne, se alja, az üveg is koszos, sárral felvert, ha égett volna benne egy gyertya, az sem látszódott volna a földtől.
Meg kell néznem- gondoltam és valóban. Égett a pohárban gyertya híján valami. Ragyogó fénnyel. A Nap lemenőben volt, gondoltam, biztos a nap fényét veri vissza az üveg. Na de hát ahhoz megfelelő szög is kellene, meg egy viszonylag tiszta üvegfelület.
Egészen közel mentem és tökéletesen láttam, az üveg pohár ragyog, mint egy pici kis nap.
Eszembe jutott anyám. Ha látogatóba mentünk hozzá, mindig az első kérdése az volt, hogy van Manó, él-e még? S miután elhangzott az igen válasz, ugyanazt mondta minden egyes alkalommal. "Szegény kutya, olyan vén, mint én, nem tud meghalni az se, ahogy én se."
Manó évekig vegetált. Csak sétált az udvaron, a kertben, több éven át kellett megszabadítanom nyaranta a legyek káros tevékenységeitől. Már nem volt foga, nem hallott, nem látott, csak rótta a köreit a kerítés mellett, néha nekünk jött, meghintáztatta a farkát, aztán egy simogatás után ment tovább.
Hosszú éveken élt köztünk, anyám különösen szerette. Ugyanabban az évben hagyták el a földi létet, Manó februárban, anyám májusban.
A másnapi eseményeket már tudatosan figyeltem.
Miután a lánykám vagy ötödszörre jött ki a szobájából „hangilag” és egyszer „testileg” is, követtem a szememmel a nappaliba beszűrődő fénynél. Bezárta a szobája ajtaját, átvonszolta magát a nappalin, kinyitotta a fürdőajtót, majd becsukta. Kis idő múlva újra nyílt és záródott a gyerek által.
A szoba ajtajánál megállt és felém fordult. „Látod, már megint kinyitotta Öcsi az ajtót, pedig én tudom, hogy bezártam. Ezzel szórakozik napok óta, csak azt mondja, hogy nem”
Na- gondoltam magamban, ennek fele se tréfa.
Miután reggel megint elcsendesedett a ház, bementem a szobába.
(Anyám szobája volt régen, itt üldögélt naphosszat, de ennek már vagy hét éve. Azóta a kislányunk lakja.)
Anyám illata árasztotta el a szobát. Mintha csak időutazáson lettem volna, sőt mellette az északi sark felé élnék. A fűtés ellenére legalább 10 fokkal hűvösebb volt bent, mint máshol. Hideg borsózás futott végig rajtam.
Elhatároztam, ha ez holnap is így lesz, tennem kell valamit.
Másnap ebédre vártuk családunk másik felét. Drága lányom a télikert foteljébe vetette magát, aztán hamarosan ki is pattant onnan.
„ Hát te honnan szedted elő ezt a babát. Egészen belém lát a fekete gomb szemeivel. A mama figyel belőle”
„Neked akarom adni, vidd el, a tiéd, neked varrta karácsonyra, minden szeretetét, szívét lelkét bele varrta”- Na ez az- gondoltam még hozzá a monológom végéhez.
„En ezt haza nem viszem. Vidd vissza, ahol találtad, érzem a szagát a házban, és olyan hideg van, mint a jégveremben”
Nos, akkor most jól jártam. A nyakamon marad anyám.
De nem maradhat…
Mit csináljak vele?
Drága barátnőm, aki szintén megáldott megérzésekkel rendelkezik, azt mondta, vigyem ki a temetőbe, búcsúztassam el, és temessem a sírba.
Parapszichológus társam azt mondta "el ne temesd, mert dühös lesz".- Na az kéne még nekem!!! Egy dühös itt ragadt lélek!
Összevetem a tanácsokat saját megérzéseimmel, aztán cselekedtem. Mindenféle hókuszpókusz, szeretet és elengedés, gyertya és szentelt víz, áldás és fény.
Mamababa bekerült egy dobozkába, becsomagolva átkötve szalaggal, fel a padlás egyik belső zugába. Nyugodjon békében ahol volt.
Őrizze ott a saját, és a ház békéjét. Azt mondják, ahol van egy ilyen baba, az megvédi a házat és annak lakóit mindenféle negatív dologtól.
Manó sírján gyújtottam egy gyertyát.
Ma hajnalban csend van. A szoba meleg, az illatnak híre-hamva sincs.
