Véget ér.

Bármi akkor születik meg, ha van hely, ahova megszülethet.

Amikor más sok felesleges dolgot raktározunk, elgondolkozunk azon, szükségünk van- e rá. S miután megfelelő szinten látjuk a helyzetünket, azt is tudjuk, kell -e , avagy nem. Képesek vagyunk meghozni a helyes döntést.

Az elengedés önkéntes folyamata ez. Mi magunk vagyunk képesek arra, hogy megértsük dolgaink fontosságát.

Mi magunk hozzuk meg a megfelelő döntést. „Nincs rá szükségem, elengedem”

S miután a döntés megszületik, cselekedni is képesek vagyunk eszerint.

Lehet az egy személy, aki már nem ad pozitív tanulnivalót,

- lehet az egy munkahely, ahol már minden lehetőséget kiaknáztunk,

- lehet az egy hely, ahol beteljesítettük feladatainkat,

- lehet az egy helyzet, ahonnan ki kell lépnünk, hiszen nem szolgál bennünket, nincs több feladatunk vele.

Itt már megtanultunk elengedni. Tudjuk, hogy minden csak addig van jelen életünkben, ameddig bennünket szolgál.

Tökéletese, világosan értjük, mit, miért teszünk és/vagy nem teszünk.

A Halál lapja a dicső kivonulást, továbblépést jelzi, amely minden negatív energiától megszabadít és utat nyit egy újabb pozitív felemelkedő, fejlődő időszak felé.

Nem úgy, mint a Torony, amely tulajdonképpen ugyanazt a tisztító energiát képviseli, mint a Halál, ám itt ragaszkodásaink miatt nem önként szabadulunk ki saját fogságunkból, hanem egy isteni „romboló energia” segít bennünket rávezetni arra, újítanunk kell.

A mozgás lételem. S ha bezárjuk magunkat saját építette tornyunkba, mozgásra képtelen egének leszünk, a mozdulatlanság a lélek kiszabadulása a testből, ami ezen a szinten még nem lehetséges.

Ezért tör kívülről ránk egy újító energia, ami attól félelmetes, mert nem mi akarjuk önként a változást.

Ragaszkodunk a személyhez, aki ki akar lépni, ragaszkodunk a munkahelyhez, ahol pokolként éljük meg a munkát, ragaszkodunk a helyhez, ahol folyamatos kínlódás az élet, ragaszkodunk a helyzethez, ami megbetegít bennünket. mindezt csak azért, mert félünk megtenni a változás felé vezető első lépést. Mert ragaszkodunk az ismert dolgokhoz, helyekhez, emberekhez. Akkor is, ha legbelül tudjuk, hogy ez nem jó, nem szolgálja előrelépésünket.

S ha a sok intő jellel nem vagyunk hajlandóak foglalkozni, fentről csap le az energia. Lecsupaszít mindenkit, ledönt minden általunk felépített illúziót, hogy új hajtást hozhasson, életerővel teli, egészséges fát növeszthessen belőlünk az idő, amely ellenáll minden szakadó esőnek, nem törik le rugalmas ága a viharos szélben, nem sújt rá a villám, csak épül és növekszik egyre feljebb a Nap felé.

Hát, itt tartunk most.

Választhatnánk az önkéntes tisztulás folyamatát, de mi nem adjuk, azt amit megszereztünk. Sőt. Még többet szerzünk.  Irigykedünk, dühöngünk, haragszunk, gyűlölködünk, okolunk mindenki mást.

Mi mindenhol tökéletesen vislekedünk, mindenki más harácsol, egoista, önös érdek vezérli.

A kialakult helyzetért mindenki más felelős, de én mint áldozat szerepelek a saját palettámon.

Késő? Nem késő? Még meg lehetne menteni magunkat? Nem tudom!

A Torony dőlni látszik!