Sok okos gondolat nem jutott eszembe  eme írásnak címül.

Aztán ahogy végig gondolom, átélem újra és újra, az fogalmazódik meg bennem, kezdet, vagy vég a születés? Vajon hová kerül a pont?

Mindenki tegye oda, ahová szeretné, -azt hiszem ez a legjobb.

Mindenesetre: Szolgáljon ez az írás okulásul.

Gondoljuk át, hogy/mit beszélünk, cselekszünk, érzünk, gondolunk azokban az időkben amikor minket választ egy újabb megszületendő lélek. Lehetünk férfiak, vagy nők, testvérek, vagy nagyszülők. Aki egy várandós asszony közelébe lép, tudnia kell, hogy a méhében rejlő lélekben mélyen lerakódik mindaz, amit megtapasztal.

Valami lebegő, könnyű áramlás vesz körül, tompa süvítő, kifejezetten barátságos hangok. Ritmikus, dallamos, akár az univerzum zenéje.

Nem akarok menni sehová, ott vagyok, ahol lennem kell. Tökéletes az érzés, az összhang. Éppen akkor, és éppen ott. Na és éppen azzal a két lélekkel, akiket választottam, és akik boldogan fogadták kérésemet- egykor.

Az állandó morajlás megnyugtat, amikor valami hírtelen idegen, hangos zaj tör fel valahonnan.

Beteljesedett. Beteljesedtem, és kiteljesedhetek. Eljött a pillanat, amikor várva várt leszületésem a Földre, elkezdődött.

Most!

Tudom, hogy egy ember testében vagyok, hogy nekem is ugyanolyan testem lehessen. Tudom, hogy hol fogok élni, tudom kik lesznek a szüleim, tudom ki lesz a testvérem, mi lesz a nevem, mindent tudok mindenről.

Azt is tudom, miért születek le. A feladataimmal is tisztában vagyok, és ezt mind azért vállaltam, hogy élvezhessem a földi érzelmeket, hogy boldog lehessek vállalt feladataim teljesítésébe, sikereibe. Tudom, hogy életemben megtapasztalt kudarcok, veszteségek, problémák, lelki növekedésemet szolgálják. Hogy egyre feljebb juthassak ahhoz a létállapothoz, ahonnan egykor réges-régen elindultam, ezer és ezer tapasztalatot gyűjtve jobbá válva újra egyesülhessek a hatalmas mindenséggel, az egyetlen és igaz lélekkel.

A lelkek, akik vállaltak engem, éppen olyan tökéletesek, mint én vagyok. Felvállalták, hogy megszülnek, felnevelnek, tanítanak, utat mutatnak, aztán elengednek, hogy önálló lehessek, és beteljesíthessem minden feladatomat.

Hogy is lehetne másként, amikor nincs tökéletesebb létezés a léleknél. És ebben a szimbiózisban együtt a földön nem földi boldogság a létezésem.

Az idő múlik, amit én, mint mozdulatlan lélek nem érzékelek, de a lélektest, aki a testében növeszt nekem is testet,- közvetíti felém.

Valamiféle furcsa érzést is ad át nekem, amivel nem találkoztam eddig. Ő szorongásnak hívja. Azt mondja „félek”.

Ehhez a szóhoz nagyon rossz érzés párosul. – Én pedig megismerkedem a félelem érzésével.

Érdekes érzések ezek. Lélekként megtapasztalni az érzelmeket, érzéseket. Megtanulni negatív, pozitív észlelést. Hangokat, melyek sehol nem hallhatóak így, mint a földön.

A negatív érzékeléstől egyáltalán nem érzem jól magam. Eddig minden annyira tökéletes, nyugodt, és mozdulatlan volt. Most ez az érzés naponta eluralkodik a lélektesten, általa rajtam, hiszen egy lélek vagyunk, két külön részben.

Mindent érzek, amit ő, mindent hallok, amit mond. Még a gondolatait is érzem.

Egyre jobban uralkodik el rajta a félelem, sőt, már kétségbeesés, állandó szorongás, testi tünetekben megjelenő elutasítás társul hozzá.

Bennem önálló életre kel a félelem érzése.

Hogy is van ez? Ha ő nem boldog attól, hogy végre egyesülhettünk, akkor mi lesz? Ez az első földi érzés, amit ő megtanított nekem, nagyon messze van az én mozdulatlanságomtól.

A szorongást néha enyhíti a másik lélekrészem. Nem csak mély megnyugtató hangját hallom, magabiztosságát, tiszta szeretetét is érzem.

Azáltal hogy megnyugtatja az asszonyi testet öltött lelket,- tovább már anyámnak nevezem,- én is lecsendesedek.

Sokat van felem a férfitestet öltött lélek (nevezem apámnak). Akkor is, ha fizikai teste nincs a közelben. Bár nem mindig érez engem, de folyamatosan szeretetét közvetíti felém.

Az idő halad, anyám teste mintha elveszítette volna a lelkét. Alig hallom, alig érzem.

A folyamatos aggódás, negatív gondolatok mellé borzalmas, újabb, eddig nem érzett érzés társul. Ők elutasításnak hívják.

Azt érzi, nem kellett volna befogadnia.

Erről apám sem tudja meggyőzni, mert őt is elutasítja.

A hangos szavak mellé szörnyű nehéz érzelmek társulnak. A hangos zaj nem is olyan borzalmas, mint azok az érzések, amikre ezek a beszélgetések megtanítanak.

Amikor csend van, néha találkozom anyám lelkével. Sokszor hárman egyesülünk, ezek az alkalmak mindig megerősítik bennem földre születésem fontosságát, és emlékeztetnek a célomra, a feladataimra, amelyeket vállaltam.

Ezeket az időszakokat a szüleim éjszakának hívják.

Nagyon szeretem az éjszakákat. Mozdulatlanság, csend és tiszta szeretet árasztja el a földet.

Aztán jön utána a rohanás, a gondok, a félelem, a düh, a fáradság, és sok- sok olyan érzés, amelyről nekem, egyszerű léleknek fogalmam sem volt.

Egyre több érzést ismerek, egy sem hasonlítható a lélek érzéseihez, amelyek igazából nincsenek is, hiszen magát a szót, hogy érzés, az emberek találták ki maguknak.

Ebből van jó, és van rossz, de nekem, léleknek csak rossz, hiszen a jó, mint öröm, boldogság, szeretet, stb., csak földi léthez kötött érzelem.

Anyám feszült, elutasító. Sír, kétségbeesett. Tudom, hogy miattam vannak ezek a rossz érzései. Nem a lelkem, a fejlődő testem zavarja.

De miért nem szeret? Amikor ő is boldogan nyújtott segítséget, hogy megtapasztalhassak új dolgokat ezen leszületésem alkalmával.

Tiszta szeretetemben végtelen elkeseredettséget érezve arra gondolok; majd később születek le, amikor jobb lesz az időpont. Én nem szeretnék fájdalmat okozni, félelmet kelteni, rettegést, és elutasítást kiváltani attól a lélektől, aki tulajdonképpen én vagyok, inkább visszamegyek. 

Aztán jön az éjszaka mozdulatlan szeretete, amikor hárman vagyunk egyek, újra és újra megerősít, maradok, én vállaltam, maradnom kell, annyi csodás dolog vár majd rám.

Telik az idő. Tökéletesen tudom, hogy anyám elutasít, apám vigasztalja, bár őt is ellöki magától. Félelmeit, korlátait, amit majd az én nevelésem jelent neki, folyamatosan érzem.

Már az éjszakák sem jók. A félelem, az elutasítás kegyetlen érzése rám telepszik, és döntök.

Nem születek meg. Vagyis megszületek most, gyorsan, és visszakerülök a lélektársaimhoz.

Érzem anyám görcseit, érzem a kétségbeesését, a szorítását, mintha testem volna, érzem fizikailag is. Nyújtanám a lábam, a kezem, egyenesedne a gerincem, de anyám olyan erősen ölel, és nem ereszt, hogy belegyengülök az erőlködésbe.

Egyszer csak érzem a lelkét. Boldogok, egyek vagyunk, ami újabb erőt ad…maradok.

Mindenki azt mondja neki, ne félj, pár hét, és vége. Ez kissé elrettent, minek van vége? De aztán abban a pillanatban érzem anyám gondolatát, a nyugalmat, a vége szó felfogásakor. Rám is nyugalom száll, a vége tudom már mit jelent. Békés nyugalmat, megállást, lelkem és lelke egymásra találását.

Vége. Nyugtatni kezdem magam önálló gondolatként, amikor ideges lesz újra, amikor veszekszenek, amikor fáradt.

Egyszer csak váratlanul iszonyatos szorítást érzek.

Éreztem már ezt, amikor vissza akartam menni. Érzem a szorítást, de érzem az elengedést is.

Hát vége? Tényleg vége? Elenged? Nem úgy szorít, ahogy ezelőtt, most olyan érzés, mintha ellökne magától. A testem nem kell neki. De akkor nekem sem kell.

Ha nem kellek, legyen!

Fulladozok! Szorongok, mindjárt összeroppan a testem! A görcstől nyúlik a lábam, a gerincem. A fejem szorít, a fizikai fájdalom elmondhatatlan.

Soha nem éreztem ehhez hasonlót. Fuldoklom! Fuldoklom…Nincs tér, nincs levegő!

A mellkasom szorít, mindjárt összeroppan a testem! Levegőt! Levegőt! Levegőőőt!...

Artikulált soha nem hallott hangot hallok!

Bőrömön semmihez nem fogható hideg, érdes, szorító érzést érzek, szemem képtelen vagyok kinyitni, hiszen a fények sokkolnak a szemhéjam alatt is!

Nem tudom, mi történik velem.

Hasonló simogató érzést érzek, mint anyám testében, aztán érdes, fájdalmas valamibe tesznek bele. Különféle- számomra teljesen ismeretlen- dolgokkal nyúlnak hozzám, csinálnak a testemmel… valamit.

Hol van anyám?... Nem hallom… Nem érzem! …Nem érzem anyám gondolatait! … Nem érzem anyám érzéseit! …Egyedül vagyok! …Apám sincs itt, és egyetlen más lélek sem rajtam kívül!

Nem tudok kimenni az univerzumba. …Mi ez?... Sem a szellemtestvérek, sem a szülőlelkek?

És miért nem tudok kimenni ebből a testből? Kétségbeesésem, félelmem, rettegésem, elutasításom, amit anyám megtanított nekem, amíg a testében hordozott, mind- mind  egyszerre van bennem.

Aztán egyszerre csak ismerős hangot hallok, lágyan fognak, és még lágyabb kellemes érzésbe simulok bele. Anyám hangja. Anyám öle. Kicsit megnyugszom… De csak kicsit, hiszen nem tudok mozogni… Ez viszont még kétségbe ejtőbb, mint az előző szorítás és légszomj.

…Beleszülettem saját korlátomba. Az első különálló megtapasztalás, a bénult semmi!

Nem hallanak, nem értenek, és nem engednek. Testem foglya vagyok!...

Az adományokat köszönettel vettük, elfogadtuk. Régi házba régi ágy dukál. Mellé fotel, szekrény. A varrógép, a szőttes, a korabeli fényképek,- már kész is a kis múzeum. A pici hófehér gyémánt, az ékszerdoboz kellemes látványa a környéknek, jönnek is „háztűz nézőbe”.

Öregapók, öreganyók - kérges kezű emberek, élettel teli, cinkos , ragyogó tekintetükben látni lehet boldog gyermekkoruk világát, édes szüléik puha ölét, ahogy átélik újra és újra, miközben kergülten pörögnek a tisztaszoba közepén,- minden tárgyhoz fűzve egy- egy csodás kis történetet. Mintha csak otthon volna, réges-rég, boldog gondtalan gyermekként állna abban a szobában, ahová csak az orra hegyét dughatta be akkoriban. Mindig misztikus hely volt a tisztaszoba. Most is ugyan az a titokzatos érzés kerítette őket hatalmába.

A kicsiny ékszerdobozban csendben meghúzódva különleges dolgok kelnek életre. Az ágy sötét lapján fehér penészfoltok alakot öltenek, borzongó rossz érzést keltve az egyszerű halandóknak. A szobában hűvös fuvallat járkál, a zárt ablaküvegen át. Az ajtó becsukódik, majd kinyílik, - csak úgy, egyszerűen - magától. A képek leesnek a falról (szerencsére nem törnek össze).

Megkerül egy sárgult fotó, mely mélyen eldugva lapult ez idáig a régi fotel háttámlájában. Vajon ki ő? Honnét a bútor? A szederfás hölgy vigyázott bútordarabjai! Övé az ágy a fura folttal, a fotel az eldugott csúnyácska, torz baba képével.

A hatalmas szederfa lombtalan téli álmát alussza éppen, amikor meglepi őt a szárnyas „halálmadár” sereg. Nagy sötét levélként ülnek az ágon, több tucat, talán ötven is megvan. Mivel öreg szeme sokat látott már ilyet, tudta, nem jó jel az, amikor megjelennek ezek a hatalmas madarak. Mindig gyűlölte ezt a szederfát. Féltékeny volt rá. Hiába múlt felette az idő, egyre szebb lett, egyre terebélyesebb. Ő meg… ráncos, görbe, beteges, magányos öregasszony lett, szíve kő, lelke üres, teste érzéketlen, gonosz érzését kelti kívülállók számára. A kicsiny ablak előtt állt, arcát nekitolta a hideg üveglapnak, és emlékezett.

A pesti utcán alig volt pár ember. Távolról lehetett hallani a lövöldözést, de azon a hűvös nyirkos hajnalon az is csak elvétve fordult elő. Minden erejét összeszedve nyitotta ki a hatalmas kaput. Egész testével nekifeszült. Pici törékeny teste a fájdalomtól remegett, de tudta hogy el kell jutnia a kórházig .- Csak pár sarokra van- gondolta. Kicsusszant a kapu résén, máris az utcán találta magát. Az óriási nehéz kapu visszhangozva csapódott be mögötte. A házak falának támaszkodva indult neki. A fájdalom egyre jobban eluralkodott testén. Lábai egyre gyengébbek lettek, meg-megcsuklott két térde. Az utca lőporszagos útját a hajnali eső sem mosta l tisztára. Nem figyelt másra, csak gyengülő testére. Hallotta zilálni magát, mely minden külső zajt elnyomott. Vére lüktetett a fülében, agyában. Torka szárazságától nyelni sem tudott. A körülötte lévő zajok hol felerősödtek, hol eltompultak. Ő csak ment, ment a pár sarokra lévő kórház felé. Hírtelen megállt, nekidőlt a falnak. A fájdalom görcsbe rántotta, egyre csak szorította. Artikulált hangot préselt ki a torkán. Lassan oldódott a görcs. Nagyokat lihegett. Elfogyott az ereje. Nem bírta megemelni a lábát. Csak állt a szürke kabátjában a szürke falnak dőlve, hallgatta saját teste zaját. Egyedül volt. Fejét lassan lehajtotta, lábait próbálta menésre bírni. Nem engedelmeskedtek. Cipője alatt vörösen izzó tócsát vett észre. Minden erejét összeszedve nekilódult az utcának. A súlya húzta. Cipőjét nézte, ahogy hol a jobb, hol a bal került tekintete elé. Két fekete cipő. Ütött- kopott, sárral tarkított, két elnyűtt cipő. A fűzője már rég egyszerű madzag volt, az is vásott. Csúszkált benne lábfeje a ragacsos vörös folyadéktól. Ment rendíthetetlenül, szinte menekülve saját testi érzései elől. Felnézett. Már csak pár méter, és a sarkon túl ott a kórház. – Ettől újra erőre kapott. Bevette az utolsó kanyart is. Hírtelen megállt. A falig sem tudott elmenni. Pedig csak egy lépést kellett volna megtennie. Az iszonyatos fájdalom gyomra mélyéből halálsikolyt préselt elő. A kihalt szűk utcán a házak között imbolygott a rettegés kétségbeesett hangja. A vizes járdán ült, és nem mozdult. Tudta, hogy ez útja vége. Innen nincs felállás.

A szederfa barna ágain mozdulatlanul ültek a hatalmas baglyok. Ő is úgy állt, arcát az üvegnek nyomva. A leheletétől a pára vízcseppé duzzadt, végig gördült az üvegen, mint valami könnycsepp, az ajtófára. Régen nem sírt már. Férje halála óta nem hagyta el könny a szemét. Pedig bizony húsz esztendeje annak, hogy eltemette a hátsó kerítésen túli temetőbe. De sokat nézte haragvó tekintettel ezt a szederfát. Még egész pici volt, mikor megvették ezt a régi kis házikót, miután férjhez ment régi nagy szerelméhez.

Kopogtatott az ajtón. A sűrű fekete éjszakában az esőcseppek különös csillámló játéka sem oldotta a feszült hangulatot. A lány résnyire nyitotta az ajtót. Amint meglátta a fiú alakját, szélesre tárta. Egyikőjük sem mozdult. A fiú arcára fénylő cseppek hullottak és gurultak tovább vékony nyári kabátjára. Szemében különös fájdalmas fény csillogott. Lassan emelte kezét a lány felé. Mélyen szemébe nézett, valamit olvasni próbált belőle, de a fekete szempárból csak a kétségbeesés áradt, amit talán jobb lett volna nem látni. Óvatosan érintette meg a lány puha arcát, mintha valami halovány képzet volna a rózsás arc, s hideg vizes ujjaival kárt tehetne benne. A lány belefektette arcát a puha tenyérbe, így álltak néhány percet, aztán a fiú kilépett a csurgó alól, hátat fordított, és elindult. Nem nézett hátra, becsukta maga után a kiskaput, aztán eltűnt a lány szeme elől. Kilépett a házból, egészen az út közepéig meg sem állt. Nézte a távolodó alakot. Nem tudta, látja- e még. S ha látja, mikor újra? Csendesen áztatta az eső, hajából csöpögött arcára, mellére, hátára. Szerelme sötét alakja egészen beleveszett a fekete éjszakába. Szeméből könnyek buggyantak ki. Végigcsordultak vizes arcán. Arca bőrét égető fájdalomként hasította végig.

Hozott magának egy széket. Vén lábai elfáradtak már, leült, és tovább bámulta a fát. Mozdulatlan volt az éjszaka. A sötétségben éles árnyak bujkáltak a csupasz ágak közt, a Hold bő ezüst sarlója bevilágította az udvart. A vibráló csillagok halovány, erőtlen fehér fénye saját élete pislákolására emlékeztette. A baglyok mozdulatlanul gubbasztottak a szederfa ágain. –Vajon miért jöttek ide ennyien ? 

Kinyitotta a szemét. Mindenhol fehér falakat látott. Didergett az izzadtságtól, a gyengeségtől. Nem értette hol van, mi történt vele. Egyetlen dolog ami számára a legfontosabb volt abban a pillanatban, nem fájt semmije. Egyszerűen jó neki ott, ahol, és ahogy most van. Körülnézett. Minden oldalról fehér lepedőből építettek köré spanyolfalat. Az is eszébe jutott, hogy haldoklik, de most még az sem zavarta, hiszen a fájdalom gyötörte testét nem érzékeli. Aztán hirtelen feleszmélt. Felemelte remegő kezét, hasára tette. Már mindent értett. Becsukta fekete szemeit, és igyekezett nem gondolni semmire. Nyikorgó zajjal tolták mellé a kopott fehér rácsos ágyat. Női hangot hallott, aki beszélt hozzá, betakarta még egy pléddel, aztán elhallgatott. Valami nyöszörgésfélét hallott jobb füle mellől. Nem akarta kinyitni a szemét. Nem akarta látni mi nyöszörög mellette. Tudta hogy bármi is az, nem az övé. Soha nem lesz a része. Nincs érzés, nincs semmi. Kinyitotta bogárszemeit. Mereven bámulta a plafont. A rideg szempárban kialudt a tűz, nem ragyogott az élet, nem tükröződött az érzelem. Lassan fordította fejét a nyöszörgő hang felé. Fehér lepedőbe csavarva nyögdécselt a gyerek. Hatalmas széles homloka alatt két apró mélyen ülő szempár, pici pisze orr, apró rózsaszínű száj. Fiú, vagy lány? Majdnem mindegy, hiszen ez a nyöszörgő fehér lepedőbe csavart korcs nem tartozik hozzá, nem is volt az övé egyetlen pillanatra sem. Szerelme a fronton, ő pedig távol kicsiny kis falujától. Idegeneket szolgált, hogy legyen mivel kezdeni majd, ha vége a háborúnak, és összeházasodnak.

A kerítésen túl a temető néhány kőkeresztje sejlett a sötétségben. A szederfa vaskos ágai átnyúltak a sírok fölé. Törzse rendíthetetlen. Hatalmas életerős, egészséges. Nyáron sűrű lombkoronája kellemes hűvöset áraszt. Fekete gyümölcseit évről évre termeli újra, ételt adva sok élőlénynek. Férje, ha ideje volt, szívesen időzött alatta a kis sámlin. Szerette ezt a fát. Gyakran ült a gádor padján, s csak bámulta. Mindig azt mondta, mindennap más. Beszélgetni is szokott vele. Meg- megsimogatta vastag törzsét, ha elment mellette. Csak férje miatt nem vágatta már ki régen. A sírja is ott van a fa ágai alatt, hiszen az volt párja kívánsága, oda temessék,- a fája alá,- hogy élvezhesse a hűvösét halála után is. Ült mozdulatlanul az üvegnek támasztva fejét, bámulta a szederfát, rajta a sok baglyot. Megkeseredett ember, aki -úgy látszott,- senkit nem szeretett igazán, csak férjét, első szerelmét, akit elszakított tőle először a háború, majd a halál. Van körülötte unokatestvér, rokon, mégis magányos, akár az a nagy szederfa.

A számtalan bagolynak híre sem maradt reggelre. A szederfa - csupasz ágait az ég felé meresztve- aludta csendesen téli álmát. Az öregasszony kezét mellén összekulcsolva feketébe öltözve feküdt az ágyban. Arca hófehér volt, szeme körül sötét karikák. Lelkét elvitték a „Halálmadarak”.

Akkor még nem tudta senki, hogy a szederfa sem ébred fel többé téli álmából. A házat lebontották, a fákat kivágták, ahogy az elszáradt szederfát is.

Most, hogy a sárgult babafotó elkerült a házból, az ágy sötét fáján a fehér rejtelmes foltok halványodni kezdtek. A hűvös szellő nem jár a szoba falai közt.

Csend van, nyugalom, néha kellemes szalonnás- tojás illat kering a térben.

Az éjszaka könnyű leple omlik a városra, mint hatalmas fekete ragyogó selyem. Lassan, könnyedén ereszkedik egyre közelebb és közelebb a langymeleg földhöz. A vékony leheletkönnyű szálak fonásán át csillan egy-egy pilács. Talán csillag, esetleg lámpafény?

Világos az éjszaka. Hosszú elnyúlt árnyak vibrálnak a fák közt, táncot járnak földig érő furcsa lábaik. A Hold hatalmas kerek hűvös kékség.

Csend van. A város zaja elül, szinte harapni lehet. Az ágy hűvös puhasága elnyeli fáradt testemet. A párnába süppedek, az éjszaka hangját hallgatva átringok az álom kiismerhetetlen mezejére.

Zajt érzékel agyam valamelyik mélyen ülő tekervénye, a szobám falán túl zúgást, zubogást, valamiféle gép mormoló hangját hallom. Félálomban néhány perc eltelik, mire felismerem a hangok sorát. Mosnak. Az automata mosógép halk mormolása az éjszakai csendben. Az ajtó felé vetem tekintetem.

Az ajtó alatt meghúzódó résen beszűrődő fényt, - melyet a hosszú széles folyosón pislákoló izzó kölcsönöz,- villódzni látom. - Járkálnak- könyvelem el, lecsukom a szemem. Ha nem éppen az alvás fázisában volnék, gondolkodnék azon, vajon miért éjszaka mosnak a háziak?

Mielőtt lecsukom a szemem, ránézek a szoba falára kiaggatott fegyverarzenál egyik félelmetes darabjára. A fehér sűrűn szőtt függönyön át beszűrődő holdfény megcsillan a hatalmas kard lapján.

Újra alszom. Álmom csendben rám telepszik.

Újra ébredek. Újra zaj ébreszt. Ez hangosabb, fémesebb, hosszabb, és lentről hallik.

Ágyam alatt pince, mely kocsma volt. Egykor jobb időket látott. Megfordult benne sokféle ember. Különösek, egyszerűek, alkoholisták, magányosak, akik a kocsma hangulatára vágytak. Üzlet is köttetett, sokféle. A valaha volt Kocsmáros műértőember hírében állt, gyűjtötte a régiségeket, fegyvereket. A szomjúságtól gyötört ember egy korsó sörre elcserélte a bajonettjét. Kocsmárosunk meg csak gyűjtötte halomba, amíg élt.

(Tudj' Isten miért végzett önmagával élete teljében, de úgy döntött maga sorsa felől, felmegy a padlásra, gerendára húzza magát - fel, egy vastag kötéllel. Mellesleg:követte tettét egyetlen fia majd felesége is, hátrahagyván egyetlen fiú gyermeküket, aki ez idáig egyéb bódítószerekkel kíséreli mielőbb elhagyni e földi fészket.)

Hát működik a kocsma? Nem is tudtam. - Gondolatom azután támadt, miután rájöttem, hogy a zajok mi a csodák. Hordók. Söröshordók. Hallgatózva már különbséget is felismertem, melyik üres, melyik teli. Ki- be görgetik őket, közbe edények csörömpölnek,- talán mosogat valaki. A dolog érthető, a kocsmában éjszaka sem áll meg az élet. A mosás meg a terítők miatt van éjszaka. - Hát ebbe a házba zajlik az élet. - Miután minden a helyére kerül a realitás talaján, újra átadom magam az illúzióknak.

Uram Isten!Harmadszorra is felébreszt a zaj. Ez iszonyú, hátborzongató. Az üvegajtón túlról jön. Félelem ráül ziháló mellemre, majd megfojt. Kinyitom a szám, a levegő csendesebben jut tüdőmbe így, jobban hallom a zajt, kevésbé zihálásomat. - Mi ez? - Gyomrom összeszűkül, torkomon keresztül távozna, ha az inak nem tartanák bent. Szívem iszonyatosakat ver, szívroham közeli állapotban lehetek. Agyamban szívem hatalmas ütései miatt dübörög a vér. Érzem, ahogy ereimben hömpölyög a vörösség, ahogy elönti minden egyes szövetemet. Alig hallom a külső zajt. Csörömpölés hallik, valami bútor eldől, tompa huppanás, újra csörömpölés.

Tudom, a villanykapcsoló az ágyam fölött van. Ki akarom dugni a kezem, de a félelem teljesen megbénít. Nem tudok mozdulni. Rettegek. Hajam szálanként érzem hogy őszül. Forró testemet jéghideg veríték borítja el. Ágyamban tajtékzom bénán. Mi történik velem? És mi körülöttem?

Soha életemben nem tudtam mi az igazi rettegés. Ki akarom nyitni a szemem, talán látok valamit a Hold hideg-ezüst fényében. Pillám nem nyílik. Az is lebénult. Aztán összeszedem minden erőmet, megrebben. Gyorsan visszazárom.

Nem! Nem láthatom! Mi van, ha valami borzalmat látok? Elég hallanom is!

Újabb iszonyatos zaj vegyül a többi közé. Ordítás, vinnyogás, hangos lihegés. Ez csak a pokolból jöhet- gondolom, még ha egyáltalán ura vagyok saját gondolataimnak. A hangok csak valami iszonyatos pokolbéli lény torkán jöhetnek ki, ilyen hangja a földi teremtménynek.

Félelmem egyre jobban uralkodik el rajtam. A paplan alatt láthatatlanná szeretnék válni. Vagy ha nem, hát meghalni gyorsan, mert ez a szenvedés borzalmas. Mi lesz, ha bejön a szobába az üvegteraszról? Hiszen az ajtó nincs kulcsra zárva. Este szemrevételeztem néhány gyönyörű régi ereklyét, ott kint... a teraszon. Még jó, hogy a függönyt elhúztam.

Tudom már! Macskák! Felismervén az ordító hang tulajdonosait, megnyugodhatnék, de nem bírok. Biztos két veszett dög. Még kint vannak. Már minden kacatot és értéket összetörtek. Az üvegajtónak is nekiugrálnak, bereng az egész hatalmas tábla. Mi lesz ha kitörik és bejönnek? Elég a takaróm? Megvéd tőlük? Iszonyú ez az egész félelem. Hiába tudom mi kelti e pokolbéli hangot, nem könnyebbülök. Hallom, ahogy marják egymást. Az egyik a támadástól hörög, a másik fájdalmában ordít. Jéghideg verejtékemben fetrengve reszketek. Izmaim görcsösen feszülnek,érzem, mindjárt szétpattannak. A csonthoz még tapad, érzem a fehér vér nélküli ínszálakat külön-külön. Fel kellene kapcsolnom a villanyt. Mégiscsak ember vagyok, s ha fény gyúl a szobába, talán szétrebben ez a két véres haramia.

Csend van. Már néhány perce néma csend. Kinyitom a szemem. A kard pengéje sötét árnyék. A Hold jóval odébb állt ez idő alatt. Óvatosan mozdítom a szemgolyómat. Talán nesztelenül teszem. Tekintetem megakad a Krisztus képen. Fején töviskorona, arcán vér csordul. Szemében fájdalmas könny csillog. Ráncai mély barázdák. Szenvedése szenvedésem. Egyenesen a szemembe néz a sötéten át.

Lecsukom a szemem. Testem lassan ernyed. Érzem, ahogy minden izomszálam szenved a feszüléstől. Ökölbe szorított kezeim remegni kezdenek.

Pirkad. A hatalmas falióra négyet üt. - Érdekes. Eddig nem hallottam azt sem, hogy egyáltalán a szobában van. - Fáradt vagyok. Minden egyes sejtem fáj. Izomláztól szenvedek, tenyeremben körmök nyomai égnek. A fehér függönyön át a hajnali fények törnek át. Már nem kell villany, mindent látok. Az ajtó zárva.

Aludni próbálok, de nem megy. Agyamban hallom a velőmig hatoló sikolyt,... a halál sikolyát.

Soha nem féltem még életemben igazán. A mai éjszaka a poklok mély bugyra.

Óvatosan fordítom a kulcsot a zárban. (Kulcsra zártam, mert a háziak azt mondták.) Lassan nyitom az ajtót. A folyosó csendes, az izzó magányosan vívódik a nálánál erősebb napfénnyel. A fürdőszoba tükrében idegen ember néz velem szemben. Mély barázdás homlok, táskás, sötét karikás szemek, csatakos lógó lobbonc. Meglepődöm, a hajam nem hullott ki és nem ősz. A két szem, ami visszabámul rám, haragos zöld az éjszakai rettegéstől.

Az ágy szélén ülök, nézem a falat. A falon a tőröket,bajonetteket, kardokat, puskákat. Jézus szenvedő arca ismét felidézi bennem az éjszaka hangjait. Lassan felállok, elindulok a terasz felé. Óvatosan emelem a kezem, a függönyhöz. - Elhúzzam? Félek. Félek a látványtól. - Visszaülök az ágyra. Hajamból kicseppenő vízcsepp végiggördül a combomon. Szememmel egészen a hajópadlóig követem. Egészen addig figyelem, míg el nem párolog és csak halvány nyoma marad.

Újabb erőt gyűjtök, elindulok az üvegajtó felé. Hirtelen mozdulattal rántom el a fehér leplet, amely jótékonyan takarja el előlem a látványt.

Az éjszaka sötét selyme halvány emlék csak, akár a reggeli csendben a zajos éjszaka rettenetei. Nem hiszek a szememnek.

Kitárom az üvegajtót, hátha az átlátszóan csillogó vékony lap mégis csak eltorzít és takarja a valóságot.

Minden a helyén. Sehol egy üvegcserép, egy összetört csetresz, egy nyitott ablak. Kilépek a terasz hűvös betonjára. Közép tájt megállok, körbefordulok óvatosan.

Álom, vagy valóság? Keresek egy picurka rést, ahol egy macska bepréselheti magát. Mindhiába. Sehol nincs. Sem ablak, sem ajtó nincs nyitva. A kupolában a szellőző rácsos, a szúnyogháló sértetlen.

Nincs magyarázat az éjszakai rémálomra. Vagy álmodtam az egészet? Rémséges éjszakám még rémségesebb napja a mai. Szembesülnöm kell azzal, ami velem nem is történik meg, mégis átélem!

(Szállásadóm másnap reggel felvilágosít: nem mostak éjszaka, a pincehelyiségben a kocsma a tulajdonosok halála óta bezárt, nincs sör, esetleg pókháló lepte berendezés. Macskájuk sincs egy sem, sőt, egy hatalmas vérengző kaukázusi juhászuk van. Lánya már régen elköltözött az éjszakai zajok miatt.)

Érdekes esemény átélője voltam a minap,s miközben történt velem, nem is nagyon játszott szerepet a paranormális életemben.

Aztán ma reggel fizikai fáradságomat, előző napi hajtásomat, versenyfutásomat az idővel,- kipihenve; MEGVILÁGOSODTAM!

Élménybeszámolót tartva kedvesemnek elmeséltem a szabadságom utolsó versenyfutós napját, melyből mára egy felejthetetlen élmény kerekedett.

Családtagjaim szabadságát én is élvezhettem volna, ha nem különféle nyavalyák fertőzik meg, amúgy is labilis egészségüket. Így aztán földi pályafutásom e hete az orvosi folyosók, itthoni takonytörlések ideje.

Amikor a legkisebbet is elöntötte a tisztulás nyákja, már nem gondoltam a házi patikára, az itthon használatos hókusz-pókuszok tömkelegére, -amit én mellesleg jobban szeretek magamon, és máson használni, - de az egészségügyi ellenőrzés sosem árt címén időben elindulva biztos voltam abban, hogy 12 óra 00 percre a megadott helyen leszek, mert ott kell lennem.

A kezdet

Hiába érkezem korán, már volt aki jobban igyekezett nálam. "Nem baj,- gondolom,- második vagyok".

Az orvos negyed óra késéssel érkezik. Aztán negyed órát készülődik, s még negyed órát próbálkozik a számítógépes technika helyreállításával.

Az első beteg minimum tíz percet van bent, az órámra pillantok, nincs mese, nem érek vissza tizenkettőre.

A sor rám kerül. Az órám 11.24-et mutat. A vizsgálat alapos, a doktor precíz,- örülök, ezért ő az orvosom.

Mikor távozom, már nem is nézem az órám, elkönyvelem;kések.

Kiérek a főútra "Atyaúristen! Hát a város összes autója az úton tömörül! Nincs mese, telefonálnom  kell, kések.

Nézem az órát, 11,24. Állok a sorban, valahol pár száz méterre zöldre vált a lámpa. Még két megálljt parancsol, mire átérek.

Aztán jön a következő kereszteződés, a következő torlódással, a következő megálljt parancsoló pirossal.

Lépésben haladok. Az órán 11. 24 van. Fel sem fogom, csak megnézem a másodperc mutatót. Halad, akkor nem állt meg az órám. Biztos az előbb elnéztem.

Egy újabb kereszteződés, a helyzet ugyanaz. Az óra 11.32-t mutat. Kicsit megkönnyebbülök: még mindig van időm.

Már csak két kereszteződés, és ha nincs előttem egy traktor, három aratógép, és négy magszállító, akkor esélyem van a pontos megérkezésre.

Másik utat választok a fő út helyett, hiszen még kis betegemet le kell adnom,  mert őt nem vihetem magammal az értekezletre.

Telefonozok anyának. Ha beérek a teleülésre, hívlak, állj ki az utcára, kiveszed a bébit, én meg húzok tovább.

Az út rosszabb az autó alatt, az autó szokatlan alattam, a baba mögöttem, így a maximális sebességem nem lehet több nyolcvannál, de átlagban inkább hatvan. Na persze, hogy egy magszállító pótkocsival, éppen a kanyargós részen. Úgyhogy az átlag harminc kilométer per óra.

A leágazás után az út egyenes, tiszta, úgyhogy szabad a pálya. Nézem az órát, nem tudom mennyit mutat, csak nyugtázom magamban, rendben, megérkezem időben.

Anya már az utcán vár: Ölébe veszi csepp gyermekét, gyorsan elhadarom az orvosi konzultáció legfontosabb mondatait, ránézek az órára. 11.50.

Gondolatomat megosztom anyával" Oh, még rá is érek"

11 óra 53 perckor kiszállok az autóból, és bemegyek az értekezletre.

Még hiányos a létszám.

Csodálatos érzés felülemelkedni önmagunkon.

Szó szerint úgy érezni és tapasztalni, hogy felemelkedsz a magasba, és kívülről látod az egész körülötted lévő forgatagot.

Saját élményemen alapul, ezért írom egyes szám első személyben, NEKED!

Tapasztalj Te is, meglátod csodálatos!

Mindenek előtt, gondolkozz el az alábbi kijelentésemen, ahogy én is ennek a gondolatnak az elmélyülése után váltam szabaddá:

Semmi nincs a MOST-on kívül.

Ülsz a saját magad teremtette káoszodban. Fáradt vagy, zsong a fejed. Gondolataid, -ezer és ezer- cikáznak keresztül az agyadon, egy-egy beléd hasít, de nem tudod honnan eredt, hová tart.  Azt tudod, hogy feladatok ezrei várnak rád, mindet meg kell oldanod. A kérdésed: HOGYAN??? MIKOR??? Minél messzebb mégy gondolatban a jelen pillanattól, annál nagyobb káoszt érzel. Reménykedsz valami megoldásban, három- négy utat is felvázolsz, ám egyik sem szünteti meg az állandó kattogást agyadban. Ha mégis sikerül, akkor azon pillanatban ott kattog egy másik…, egy harmadik…, tak-tak-tak-tak…

MOST ÁLLJ MEG!

Kezd el figyelni az adott pillanatodat!

Mit csinálsz éppen, hogy csinálod, hol csinálod? Milyen ingerek érnek?

Lásd a példámat:

Idő, idő, idő! Soha nincs semmire! Össze kell egyeztetnem a családomat, a munkámat, a vállalkozásomat, az itthoni teendőimet (háztartás, kert, stb.) Erre 24 óra nem elég!!!

Jön a betakarítás ideje! Ha már megtermeltem a kertben a zöldséget, fel kell szednem! De mikor?!

Ha felszedem, el kell raknom télire! De mikor?

MOST!

Egyszerűen egy dolognak állok neki, nem kapkodva ezerbe, hiszen ha egyet viszek végig, akkor egyel kevesebb dolog marad!

Agyam kattogása, a folyamatos jövőbe tekintés, a nincs időm semmire mantrálásom elszédít, megbénít, légszomjat okoz. Na MOST elég!

MEGÁLLJ!...

Elkezdem figyelni a jelen pillanatát.

A konyhába a tűzhelyen fortyog a paradicsom. Hallom sercegését, hallom, ahogy a lassan képződő buborékok óvatosan feltelnek, majd halk pukkanással semmivé válnak.

Elmerengve bámulok a semmibe, ezáltal kitágul a látószögem. Az egész konyhát belátom. Még a mögöttem lévő ablakot is, ahogy a fény beáramlik az üvegen.

A déli szél odakint belekap az őszülő levelekbe, az árnyékuk a konyha falán és kövén táncolják őszi násztáncukat. Vibrálni kezd az egész konyha. A sötét árnyék, a napfény erős kontrasztja életet lehel belé, és mindenbe, ami körülöttem van. Majd bennem is elkezd vibrálni. Eggyé válok a konyhával, a mindenséggel, a most-tal. Érzem a paradicsom illatát, hallom a szél suttogását, a falióra hangos- erőteljes kattogását, de olyan tökéletesen beleillik a zaja ebben az időpillanatban, hogy a harangjátéka – amit hangos kopácsolásként érzékelek máskor- lágyan fut át bennem, mint egy tiszta vizű forrás. Hangja hűvös, bársonyos.

Testem könnyű, nyugodt. Figyelmem tovább tágul testem ritmusára. Tökéletesnek érzékelem magam. Lassú mély, szinte észlelhetetlen légvételeim ritmusa tökéletesen beleilleszkedett a konyha létébe. Csend van bennem. Nyugalom. Béke.

Elkezdem figyelni magam. A létezés harmóniájában vagyok. Testem minden apró sejtje, minden apró porcikája könnyed, mindentől mentes.

Nem fáj a fejem, nem aggódom semmin, nem jár az agyamban egyetlen egy kósza gondolat sem. Egy vagyok a léttel, a világmindenséggel.

Nem tudom, mennyi idő telik el ebben az állapotomban, de mivel az időn kívül vagyok, nem is lényeges. Azt tudom, hogy minden tökéletes.

És ezt a tudást, ezt az érzést, ezt a pillanatot folyamatosan élem, ha képes vagyok kikapcsolni agyamban a gondolatok folyamát.

A gondolat, mely felállított a székről- hogy meg kell kevernem a paradicsomot, nehogy leégjen- nem zökkentett ki az elvarázsolt birodalmamból. Ellenben rányomta az egész napomra bélyegét.

Békés csend ült a házra egész nap. Nem csak rám van hatással az időntúli pillanat békessége, hanem az egész környezetemre.

Egész nap nem jutott eszembe egyetlen egy jövővel kapcsolatos gondolat sem. Az elmúlt idővel sem foglalkoztam.

Nem tudom, megszűntem, eggyé váltam, vagy kívül álltam téren és időn. Az érzés elragadó.

Tudom, hogy minden pillanatot élhetek ebben az időtlenségben. Semmi más teendőm nincs, csak arra kell figyelnem, ami éppen körülöttem van. Ahogy tevékenykedem, ahogy és amit beszélek. A jelen pillanatban kell lennem. A MOST-ban!

Az irigység az emberek egymás iránti érzelmének, viselkedésének és gondolatainak meghatározója.
Akiben az irigység szikrája van, elindít különféle negatív hullámokat magából. Csakhogy ezek a negatív hullámok nem biztos, hogy arra irányulnak, aki felé szánja a delikvens, de hogy saját magában elindítja, az bizonyos.
Az irigység fakad az ismeretlenből. A legnagyobb hiba, nem ara törekedni, hogy megismerjük a másikat, hanem vélhető dolgokat kreálni róluk.
Az irigység minden esetben abból fakad, hogy önértékelési problémáik vannak. Hiszen olyan dolgokat látnak a másik emberben, ami belőlük hiányzik. (Például pozitív családmodell, szűkebb- tágabb pozitív kapcsolatrendszer, értékes pozíció, anyagi biztonság, stb.)
Az irigység, mint minden más érzelem, energiahullámokat indít el, akár egy kavics, ahogy a tóba dobják. Ez a hullámsorozat adja tovább az egyre növekvő energiát, s miután elérte a tetőfokot, szépen lassan elcsendesedik.
Az irigyelt ember pozitív hullámokat kelt, ami miatt a negatív hullámokat keltő gondolatok visszaszorulnak, és minden esetben visszajutnak a kiinduló pontra, amely aztán folytonos rombolást végez a negatív önértékelésű irigy embereken.
Ellenben a pozitív gondolkodású ember energiái folyamatosan nőnek, hiszen a negatív energia, ami felé árad és hullámokat kelt, egyesülve újabb és újabb pozitív energiává válik. Ezeket az embereket hatalmas erős energia fal védi meg a külső negatív behatásoktól.
Ennek tükrében képzeld el magad, hol állsz. A pozitív, védelmező energiaburokban, vagy a róluk visszacsapódó negatív energiaspirálban.

Ha nem tudsz reális lenni, érezd a gyomrodban. Egyszerű gyakorlat:

Valamit tettél mással. Azt hitted jót, ennek ellenére titkolnád. Aztán kiderül, amit te megtudsz. Ha összeszorul a gyomrod, negatív helyen állsz.

Miután eldöntöttem, hogy további karmákat nem óhajtok felvenni magamra, ezért egom kizárásával igyekszem cselekedni. Ezen cselekedeteimet úgy teszem, hogy nem támasztok elvárást senkivel, semmivel szemben.

Ez a tény azt jelenti, hogy igyekszem úgy változtatni az életemen, hogy mások elvárásainak se kelljen megfelelnem. Érnek ezért veszteségek, kellemetlen megítélések, de eljutottam arra a szintre, hogy elegendő saját magamnak megfelelnem.
A kellemetlen élmények pedig azokat érik, akik érzéseiket rám vetítik.

Voltam előítéletes, szembe állítottam a számomra jó és rossz cselekedeteket, elvárásokat állítottam fel mások felé a magam értékrendje szerint. Ezen negatív cselekmények miatt már e világba hozott karmikus cselekedeteimhez továbbiakkal is hozzájárultam.

Elindultam a tisztulás folyamatán, ami azzal jár, hogy a társadalom másnak tart. Ez a másság minden személyben másként vetül ki. Mindenkinek a maga értékrendjében.
Az irigy emberek szemében nagyképű, rideg, távolságtartó, elutasító magatartásúnak tűnök.
A semleges embereknek idegen, semleges magatartásúnak tűnök.
A pozitív véleményű emberek bátor, erős, kiegyensúlyozott embert látnak bennem.

Ezen magatartásformám senkinek nem árt, hiszen nem árthatok senkinek, miután karmám tisztításán fáradozom.
Senkit nem ítélek meg, miután a helyes és helytelen, jó és rossz megítélése nem tisztem, akkor sem, ha velem szemben gyakorolják.

Mindez nem jelenti azt, hogy nincs véleményem, és nem mondom el a számomra sérelmezett cselekedeteket annak, aki felém negatív érzelmeket, gondolatokat, cselekedeteket küld. De nem ítélkezem, és nem azt kapja tőlem, amit sugároz felém. Nem akarok neki sem jót, sem rosszat, egyszerűen csak tükröt tartok elé, hogy lássa tette (lehetséges) következményeit.

Mindenki saját cselekedetével dönti el, jó- e neki, avagy nem.
Egyetlen kósza gondolat, cselekedet, vagy érzelem nem múlik el úgy, hogy lelkünk- szellemünk mélységébe el ne vetne egy ici-pici magocskát. Cselekedeteink súlya dönti el, hogy mekkora energiát kap az aprócska mag, és mekkora kárt okoz saját lelkünkben.

Tehát:
Mindenki maga dönti el, hogyan él, mit sugároz, milyen gondolatokat táplál magában.
Egy bizonyos, semmi nem múlik el anélkül, hogy vissza nem hasson ránk.
Bízhatunk abban, hogy nem születünk újra, hogy a halálunkkal minden lezárul, hogy egyszer élünk és soha máskor. Ez csak illúzió önmagunk megnyugtatása.
A karma van. Ha hiszünk benne, ha nem. Hogy mikor és meddig éljük meg saját magunk által kreált cselekedeteket,- még ebben az életünkben, vagy másikakban, - az csak és kizárólag annak a függvénye, hogy mekkora energiákat fektetünk érzéseinkbe, gondolatainkba, cselekedeteinkbe.

Szeretettel ajánlom minden e világban ténykedő emberi lénynek, azzal a pozitív zárószóval, hogy mindenkinek tudnia kell:
A lélek, mely mindenkiben benne lakik, tiszta, őszinte, ítélkezés- mentes, hatalmas szeretet.
Ezzel a csodálatos fénysugárral akkor találkozhat bárki, amikor őszintén, tiszta szívvel magába fordul. Elzárja magát a külvilágtól, és csak befelé figyel. Elzárja a gondolkodás, az érzések, cselekedetek sorát, megáll, és csendben figyel.
Kívánom mindenkinek, legyen e megfogalmazhatatlan csodálatos élmény részese.
Őszinte szeretettel
Amelia

Minden cselekvés, amelyet teszünk, vagy nem teszünk, megváltoztatja más, vagy a mi életünket.
A cselekvés idővonalán dolgokat akadályozhatunk meg, vagy hozhatunk létre anélkül, hogy nekünk ez az információ bármikor is a birtokunkba kerülne.

Eszerint ne kérdezd „Miért?” Hiszen a te utad nem is biztos, hogy változik azáltal, hogy valamit megcselekedtél, ellenben a másik emberé gyökeresen változhat. - Az érdekesség az egészben az, senki nem is sejti, hogy befolyásolás történik.
Azt a szót, hogy „Miért?”- csak az egó teszi fel, ha valamire nincs racionális magyarázat, vagy értelmetlennek tűnik a számunkra.

Hogy ezt megértsd, leírok egy példát az életemből:
A minap kedves városomban várakoztam új, általam választott ingatlanközvetítőre, hiszen a lakást eladnám, az értékesítést rábíznám egy szakemberre, aki helyettem intézi az ezzel kapcsolatos ügyeket. 11 órára beszéltük meg a találkát, csengett is a kaputelefon pontban 11 órakor.
Várakozás közben megcsörrent a telefonom, és régi ingatlanközvetítőm keresett. Már régóta nincs dolgunk egymással, egyszerűen ő nem azt nyújtotta, amit én vártam, az együttműködés nem létezett közöttünk, ezért is alakultak az eddigi dolgok úgy, ahogy.
„Szakításunk” ellenére felhívott- van érdeklődő a lakásra- Érdekes módon éppen ott voltam a lakásban, el is daráltam gyorsan; záros határidőn belül ha jön, látja a lakást, ha nem, nem. Mondjuk legyen ez az időpont legkésőbb 13 óra, 30 perc, s miután nekem teljesen mindegy volt ez a szemle, rábíztam az ingatlanközvetítőre.
Jöttek is, a megbeszélt időpont előtt pár perccel, szemrevételezték, aztán távoztak. Amikor beléptek az ajtón, tudtam jövetelük célja a szemrevételezés, végeredménye nem a lakásvásárlás. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan mentek is.
Ennek a történetnek a lakásajtó becsukásával vége is lett.

Aztán elkezdtem morfondírozni azon, hogy vajon miért történt ez így? Hiszen az én szemszögemből semmi értelme nem volt, hogy belementem a várakozásba a fűtetlen lakásba. Valamiért türelmesen vártam kettő és fél órát, ami hozzám mérten rettenetesen nagy szó, hisz várakozásból 10 perc is elég.
Aztán hazafelé az autóban ráértem agyalni a történtek miértjén.
Na, természetesen nem kaptam meg a választ!

Eszembe jutott : Mi volna, ha képes volnék belelátni abba az időbe, amikor nem várom meg, és elindulok 11 óra után?
Vagy ha nem várom meg és ők mennek egészen más irányba, más időben?
Nem lehetséges az, hogy velem azért nem történt semmi, mert vártam két és fél órát?
Nem lehetséges az, hogy azért vártam két és fél órát, hogy velük megtörténjen, vagy ne történjen meg az, ami nekik volt akkor szánva?
Mi van, ha azért nem szenvedtem balesetet az úton, mert nem akkor voltam ott, amikor, hanem két és fél órával később?
Vagy ha ők nem ezen az úton jönnek /mennek, nem akkor, hanem egészen más időpontban? Lehet hogy megúsztak egy helyzetet, vagy éppen bekövetkezett egy sorsfordító helyzet számukra?

Tehát:
Semmi cselekedetünk nincs anélkül, hogy a világ folyását ne érintené! SEMMI!
Mindig minden okkal történik. Mindig minden cselekedetünkért felelősek vagyunk, minden cselekedetünkkel befolyásolunk másokat, még akkor is, ha soha nem tudjuk meg, mi történt, vagy mi történt volna ha…?

Ha ebből a szemszögből kezdjük el figyelni a világunkat, egészen más értelmet nyer minden ami érint bennünket. Sőt, saját viselkedéseinket is nagymértékben befolyásolni képes. Elfogadóbbak leszünk, befogadóbbak, türelmesebbek magunkkal, másokkal szemben.

A dolgok folynak, de nélkülünk egészen másként folynának, s mivel az univerzum folytonos és teljesen megtervezett matematikai összefüggéseken alapszik, a mi létünk /nemlétünk éppen olyan fontos befolyásoló tényező, mint bármi más léte vagy nemléte.
Ezért hát, ha valami „rossz” dolog történik velünk, ne a miértjét kutassuk, hanem a történések folyását vegyük alapul benne.

Sosem késel el véletlenül. Sosem várakozol hiába.
Ha valahol ott kell lenned, akkor, abban a pillanatban, az sem véletlen.
Ha soha nem tudod meg az értelmét, az sem szükséges. Ha szükségszerű volna, úgyis megtudnád!

Jaj annak, aki a pénz áramlását megszakítja!

Nem holmiféle- facebookos add tovább, mert ha nem…, vagy szerencsesüti lánc…, esetleg levélben érkező 100 embernek tovább…- babonaság alapján követett maszlaggal.
Bár megjegyzem, a hit csodákra képes, s ha ezekben hiszel, sőt (!) el is hiszed igazán, hogy ha továbbítod kapsz, akkor sem csalódsz, ha nem kapsz, de lelked megnyugszik, mert veszteség hiányában a továbbítás pozitív élményében hiszed magad.
Nyerni nem fogsz, hisz nem azzal vagy egy szinten, hogy „ ha továbbítom nyerek”, hanem azzal, „ha nem továbbítom, szerencsétlenség ér”
Nos ez az úgynevezett állampolgári hülyítés.
Az igazság viszont az, hogy ha adsz, kapsz, ha elveszel, tőled is elvesznek.
Többnyire pénzt, de lehet bármi más, ami valaki számára fontos lehet.

Mivel jelen esetben a pénz áramlásáról beszélek, az én álláspontomat képviselve írom le tapasztalataim alapján a hipotézisemet. (Mindenkinek szabad döntése elfogadni, vagy megtagadni.)

Soha nem tartozom másnak.
Ha igen, akkor adós vagyok. Ha adós vagyok, adnom kellene, de mivel nem adok, azt hiszik rólam mások, szegény vagyok, nincs pénzem, ezért nem tudok adni.
Máris azonosultam a szegénységgel, a kevéspézűséggel.
Az energia folyamatosan áramlik, s mivel a tartozásom megmarad amíg ki nem egyenlítem, ezért veszteség ér. Mégpedig legalább akkora veszteség, mint amekkorát én okoztam azzal, hogy nem egyenlítettem ki a számlám.
Ám veszteségem nem a tartozás kiegyenlítéseként jut el tudatomba, ezért további összegektől kell megválnom, hiszen egyre csak azt tudatosítom magamban: már megint fölöslegesen kellett kidobnom valamire a pénzemet, újra és újra ki kell adnom- hol egy csapra, hol egy ablaküvegre, hol a mosógépem megy tönkre, hol a reumatológusra.
Már réges-régen elfelejtettem, hogy Mancikának tartozom tízezer forinttal, még mindig csak a veszteség, és a kár ér.
Ha valaminek ára van, azt meg kell fizetnünk.
Ráadásul az illetőt nem éri kár, hiszen ellőbb- utóbb jut neki az energiaáramlásomból tízezer forint, amit lehet, nem tőlem kap személyesen, de tőlem ered, az bizonyos.

Az is lehet, hogy évekig csak kapsz, csak kapsz, de a kiegyenlítetlen számláid ott lógnak az éterben, egy napon bizony beterít, és mindet vissza kell fizetned, ha tetszik, ha nem.

Hogy jobban megértsd: két oldal van. Ismered; yin- yang, fehér fekete, jó-rossz, szép-csúnya, apró- óriás, gazdag- szegény, van- nincs.

Neked van, gazdag vagy, nekem nincs, szegény vagyok.
Mivel neked van, ezért adsz- gazdag vagy.
Mivel nekem nincs, ezért kapok- szegény vagyok.
Egyszer aztán úgy döntesz, nem adsz. Abban a pillanatban átkerülsz az szegények oldalára, s mivel nem adtad meg a tartozásod nekem, én lettem általad az adó- gazdag lettem.
Tehát, ha bármikor arra az elhatározásra jutok, hogy nem adok, kiesek az áramlásból, és csak nézem értetlenül, miért húz még az ág is lefelé.

Ellentétben azzal, ha adok. Persze itt megint csak figyelni kell arra, hogy őszintén adjak. Az csak önámítás, ha a padlásról lehordott szemetet (az én megítélésem szerint másnak jó még) odaajándékozom a hajléktalanszállónak.
Azt kell adnom, ami számomra is fontos. Amiről le kell mondanom annak ellenére, hogy szükségem volna rá. Mint mondjuk húszezer forintról, hiszen nekem is „lenne hová tennem”.

Összefoglalva: Minél többet adsz, annál többet kapsz.
Azt kapod, amit adsz.
Azt kapod, amit érdemelsz.
Ezért, ha meghúztad a melletted parkoló autó oldalát, hagyj ott egy cetlit a neveddel és címeddel, mert különben adós maradsz. Ha nem teszed, ne csodálkozz rajta, ha egy hónap múlva tönkre megy a mosogatógéped!