Jaj annak, aki a pénz áramlását megszakítja!
Nem holmiféle- facebookos add tovább, mert ha nem…, vagy szerencsesüti lánc…, esetleg levélben érkező 100 embernek tovább…- babonaság alapján követett maszlaggal.
Bár megjegyzem, a hit csodákra képes, s ha ezekben hiszel, sőt (!) el is hiszed igazán, hogy ha továbbítod kapsz, akkor sem csalódsz, ha nem kapsz, de lelked megnyugszik, mert veszteség hiányában a továbbítás pozitív élményében hiszed magad.
Nyerni nem fogsz, hisz nem azzal vagy egy szinten, hogy „ ha továbbítom nyerek”, hanem azzal, „ha nem továbbítom, szerencsétlenség ér”
Nos ez az úgynevezett állampolgári hülyítés.
Az igazság viszont az, hogy ha adsz, kapsz, ha elveszel, tőled is elvesznek.
Többnyire pénzt, de lehet bármi más, ami valaki számára fontos lehet.
Mivel jelen esetben a pénz áramlásáról beszélek, az én álláspontomat képviselve írom le tapasztalataim alapján a hipotézisemet. (Mindenkinek szabad döntése elfogadni, vagy megtagadni.)
Soha nem tartozom másnak.
Ha igen, akkor adós vagyok. Ha adós vagyok, adnom kellene, de mivel nem adok, azt hiszik rólam mások, szegény vagyok, nincs pénzem, ezért nem tudok adni.
Máris azonosultam a szegénységgel, a kevéspézűséggel.
Az energia folyamatosan áramlik, s mivel a tartozásom megmarad amíg ki nem egyenlítem, ezért veszteség ér. Mégpedig legalább akkora veszteség, mint amekkorát én okoztam azzal, hogy nem egyenlítettem ki a számlám.
Ám veszteségem nem a tartozás kiegyenlítéseként jut el tudatomba, ezért további összegektől kell megválnom, hiszen egyre csak azt tudatosítom magamban: már megint fölöslegesen kellett kidobnom valamire a pénzemet, újra és újra ki kell adnom- hol egy csapra, hol egy ablaküvegre, hol a mosógépem megy tönkre, hol a reumatológusra.
Már réges-régen elfelejtettem, hogy Mancikának tartozom tízezer forinttal, még mindig csak a veszteség, és a kár ér.
Ha valaminek ára van, azt meg kell fizetnünk.
Ráadásul az illetőt nem éri kár, hiszen ellőbb- utóbb jut neki az energiaáramlásomból tízezer forint, amit lehet, nem tőlem kap személyesen, de tőlem ered, az bizonyos.
Az is lehet, hogy évekig csak kapsz, csak kapsz, de a kiegyenlítetlen számláid ott lógnak az éterben, egy napon bizony beterít, és mindet vissza kell fizetned, ha tetszik, ha nem.
Hogy jobban megértsd: két oldal van. Ismered; yin- yang, fehér fekete, jó-rossz, szép-csúnya, apró- óriás, gazdag- szegény, van- nincs.
Neked van, gazdag vagy, nekem nincs, szegény vagyok.
Mivel neked van, ezért adsz- gazdag vagy.
Mivel nekem nincs, ezért kapok- szegény vagyok.
Egyszer aztán úgy döntesz, nem adsz. Abban a pillanatban átkerülsz az szegények oldalára, s mivel nem adtad meg a tartozásod nekem, én lettem általad az adó- gazdag lettem.
Tehát, ha bármikor arra az elhatározásra jutok, hogy nem adok, kiesek az áramlásból, és csak nézem értetlenül, miért húz még az ág is lefelé.
Ellentétben azzal, ha adok. Persze itt megint csak figyelni kell arra, hogy őszintén adjak. Az csak önámítás, ha a padlásról lehordott szemetet (az én megítélésem szerint másnak jó még) odaajándékozom a hajléktalanszállónak.
Azt kell adnom, ami számomra is fontos. Amiről le kell mondanom annak ellenére, hogy szükségem volna rá. Mint mondjuk húszezer forintról, hiszen nekem is „lenne hová tennem”.
Összefoglalva: Minél többet adsz, annál többet kapsz.
Azt kapod, amit adsz.
Azt kapod, amit érdemelsz.
Ezért, ha meghúztad a melletted parkoló autó oldalát, hagyj ott egy cetlit a neveddel és címeddel, mert különben adós maradsz. Ha nem teszed, ne csodálkozz rajta, ha egy hónap múlva tönkre megy a mosogatógéped!
