Az adományokat köszönettel vettük, elfogadtuk. Régi házba régi ágy dukál. Mellé fotel, szekrény. A varrógép, a szőttes, a korabeli fényképek,- már kész is a kis múzeum. A pici hófehér gyémánt, az ékszerdoboz kellemes látványa a környéknek, jönnek is „háztűz nézőbe”.

Öregapók, öreganyók - kérges kezű emberek, élettel teli, cinkos , ragyogó tekintetükben látni lehet boldog gyermekkoruk világát, édes szüléik puha ölét, ahogy átélik újra és újra, miközben kergülten pörögnek a tisztaszoba közepén,- minden tárgyhoz fűzve egy- egy csodás kis történetet. Mintha csak otthon volna, réges-rég, boldog gondtalan gyermekként állna abban a szobában, ahová csak az orra hegyét dughatta be akkoriban. Mindig misztikus hely volt a tisztaszoba. Most is ugyan az a titokzatos érzés kerítette őket hatalmába.

A kicsiny ékszerdobozban csendben meghúzódva különleges dolgok kelnek életre. Az ágy sötét lapján fehér penészfoltok alakot öltenek, borzongó rossz érzést keltve az egyszerű halandóknak. A szobában hűvös fuvallat járkál, a zárt ablaküvegen át. Az ajtó becsukódik, majd kinyílik, - csak úgy, egyszerűen - magától. A képek leesnek a falról (szerencsére nem törnek össze).

Megkerül egy sárgult fotó, mely mélyen eldugva lapult ez idáig a régi fotel háttámlájában. Vajon ki ő? Honnét a bútor? A szederfás hölgy vigyázott bútordarabjai! Övé az ágy a fura folttal, a fotel az eldugott csúnyácska, torz baba képével.

A hatalmas szederfa lombtalan téli álmát alussza éppen, amikor meglepi őt a szárnyas „halálmadár” sereg. Nagy sötét levélként ülnek az ágon, több tucat, talán ötven is megvan. Mivel öreg szeme sokat látott már ilyet, tudta, nem jó jel az, amikor megjelennek ezek a hatalmas madarak. Mindig gyűlölte ezt a szederfát. Féltékeny volt rá. Hiába múlt felette az idő, egyre szebb lett, egyre terebélyesebb. Ő meg… ráncos, görbe, beteges, magányos öregasszony lett, szíve kő, lelke üres, teste érzéketlen, gonosz érzését kelti kívülállók számára. A kicsiny ablak előtt állt, arcát nekitolta a hideg üveglapnak, és emlékezett.

A pesti utcán alig volt pár ember. Távolról lehetett hallani a lövöldözést, de azon a hűvös nyirkos hajnalon az is csak elvétve fordult elő. Minden erejét összeszedve nyitotta ki a hatalmas kaput. Egész testével nekifeszült. Pici törékeny teste a fájdalomtól remegett, de tudta hogy el kell jutnia a kórházig .- Csak pár sarokra van- gondolta. Kicsusszant a kapu résén, máris az utcán találta magát. Az óriási nehéz kapu visszhangozva csapódott be mögötte. A házak falának támaszkodva indult neki. A fájdalom egyre jobban eluralkodott testén. Lábai egyre gyengébbek lettek, meg-megcsuklott két térde. Az utca lőporszagos útját a hajnali eső sem mosta l tisztára. Nem figyelt másra, csak gyengülő testére. Hallotta zilálni magát, mely minden külső zajt elnyomott. Vére lüktetett a fülében, agyában. Torka szárazságától nyelni sem tudott. A körülötte lévő zajok hol felerősödtek, hol eltompultak. Ő csak ment, ment a pár sarokra lévő kórház felé. Hírtelen megállt, nekidőlt a falnak. A fájdalom görcsbe rántotta, egyre csak szorította. Artikulált hangot préselt ki a torkán. Lassan oldódott a görcs. Nagyokat lihegett. Elfogyott az ereje. Nem bírta megemelni a lábát. Csak állt a szürke kabátjában a szürke falnak dőlve, hallgatta saját teste zaját. Egyedül volt. Fejét lassan lehajtotta, lábait próbálta menésre bírni. Nem engedelmeskedtek. Cipője alatt vörösen izzó tócsát vett észre. Minden erejét összeszedve nekilódult az utcának. A súlya húzta. Cipőjét nézte, ahogy hol a jobb, hol a bal került tekintete elé. Két fekete cipő. Ütött- kopott, sárral tarkított, két elnyűtt cipő. A fűzője már rég egyszerű madzag volt, az is vásott. Csúszkált benne lábfeje a ragacsos vörös folyadéktól. Ment rendíthetetlenül, szinte menekülve saját testi érzései elől. Felnézett. Már csak pár méter, és a sarkon túl ott a kórház. – Ettől újra erőre kapott. Bevette az utolsó kanyart is. Hírtelen megállt. A falig sem tudott elmenni. Pedig csak egy lépést kellett volna megtennie. Az iszonyatos fájdalom gyomra mélyéből halálsikolyt préselt elő. A kihalt szűk utcán a házak között imbolygott a rettegés kétségbeesett hangja. A vizes járdán ült, és nem mozdult. Tudta, hogy ez útja vége. Innen nincs felállás.

A szederfa barna ágain mozdulatlanul ültek a hatalmas baglyok. Ő is úgy állt, arcát az üvegnek nyomva. A leheletétől a pára vízcseppé duzzadt, végig gördült az üvegen, mint valami könnycsepp, az ajtófára. Régen nem sírt már. Férje halála óta nem hagyta el könny a szemét. Pedig bizony húsz esztendeje annak, hogy eltemette a hátsó kerítésen túli temetőbe. De sokat nézte haragvó tekintettel ezt a szederfát. Még egész pici volt, mikor megvették ezt a régi kis házikót, miután férjhez ment régi nagy szerelméhez.

Kopogtatott az ajtón. A sűrű fekete éjszakában az esőcseppek különös csillámló játéka sem oldotta a feszült hangulatot. A lány résnyire nyitotta az ajtót. Amint meglátta a fiú alakját, szélesre tárta. Egyikőjük sem mozdult. A fiú arcára fénylő cseppek hullottak és gurultak tovább vékony nyári kabátjára. Szemében különös fájdalmas fény csillogott. Lassan emelte kezét a lány felé. Mélyen szemébe nézett, valamit olvasni próbált belőle, de a fekete szempárból csak a kétségbeesés áradt, amit talán jobb lett volna nem látni. Óvatosan érintette meg a lány puha arcát, mintha valami halovány képzet volna a rózsás arc, s hideg vizes ujjaival kárt tehetne benne. A lány belefektette arcát a puha tenyérbe, így álltak néhány percet, aztán a fiú kilépett a csurgó alól, hátat fordított, és elindult. Nem nézett hátra, becsukta maga után a kiskaput, aztán eltűnt a lány szeme elől. Kilépett a házból, egészen az út közepéig meg sem állt. Nézte a távolodó alakot. Nem tudta, látja- e még. S ha látja, mikor újra? Csendesen áztatta az eső, hajából csöpögött arcára, mellére, hátára. Szerelme sötét alakja egészen beleveszett a fekete éjszakába. Szeméből könnyek buggyantak ki. Végigcsordultak vizes arcán. Arca bőrét égető fájdalomként hasította végig.

Hozott magának egy széket. Vén lábai elfáradtak már, leült, és tovább bámulta a fát. Mozdulatlan volt az éjszaka. A sötétségben éles árnyak bujkáltak a csupasz ágak közt, a Hold bő ezüst sarlója bevilágította az udvart. A vibráló csillagok halovány, erőtlen fehér fénye saját élete pislákolására emlékeztette. A baglyok mozdulatlanul gubbasztottak a szederfa ágain. –Vajon miért jöttek ide ennyien ? 

Kinyitotta a szemét. Mindenhol fehér falakat látott. Didergett az izzadtságtól, a gyengeségtől. Nem értette hol van, mi történt vele. Egyetlen dolog ami számára a legfontosabb volt abban a pillanatban, nem fájt semmije. Egyszerűen jó neki ott, ahol, és ahogy most van. Körülnézett. Minden oldalról fehér lepedőből építettek köré spanyolfalat. Az is eszébe jutott, hogy haldoklik, de most még az sem zavarta, hiszen a fájdalom gyötörte testét nem érzékeli. Aztán hirtelen feleszmélt. Felemelte remegő kezét, hasára tette. Már mindent értett. Becsukta fekete szemeit, és igyekezett nem gondolni semmire. Nyikorgó zajjal tolták mellé a kopott fehér rácsos ágyat. Női hangot hallott, aki beszélt hozzá, betakarta még egy pléddel, aztán elhallgatott. Valami nyöszörgésfélét hallott jobb füle mellől. Nem akarta kinyitni a szemét. Nem akarta látni mi nyöszörög mellette. Tudta hogy bármi is az, nem az övé. Soha nem lesz a része. Nincs érzés, nincs semmi. Kinyitotta bogárszemeit. Mereven bámulta a plafont. A rideg szempárban kialudt a tűz, nem ragyogott az élet, nem tükröződött az érzelem. Lassan fordította fejét a nyöszörgő hang felé. Fehér lepedőbe csavarva nyögdécselt a gyerek. Hatalmas széles homloka alatt két apró mélyen ülő szempár, pici pisze orr, apró rózsaszínű száj. Fiú, vagy lány? Majdnem mindegy, hiszen ez a nyöszörgő fehér lepedőbe csavart korcs nem tartozik hozzá, nem is volt az övé egyetlen pillanatra sem. Szerelme a fronton, ő pedig távol kicsiny kis falujától. Idegeneket szolgált, hogy legyen mivel kezdeni majd, ha vége a háborúnak, és összeházasodnak.

A kerítésen túl a temető néhány kőkeresztje sejlett a sötétségben. A szederfa vaskos ágai átnyúltak a sírok fölé. Törzse rendíthetetlen. Hatalmas életerős, egészséges. Nyáron sűrű lombkoronája kellemes hűvöset áraszt. Fekete gyümölcseit évről évre termeli újra, ételt adva sok élőlénynek. Férje, ha ideje volt, szívesen időzött alatta a kis sámlin. Szerette ezt a fát. Gyakran ült a gádor padján, s csak bámulta. Mindig azt mondta, mindennap más. Beszélgetni is szokott vele. Meg- megsimogatta vastag törzsét, ha elment mellette. Csak férje miatt nem vágatta már ki régen. A sírja is ott van a fa ágai alatt, hiszen az volt párja kívánsága, oda temessék,- a fája alá,- hogy élvezhesse a hűvösét halála után is. Ült mozdulatlanul az üvegnek támasztva fejét, bámulta a szederfát, rajta a sok baglyot. Megkeseredett ember, aki -úgy látszott,- senkit nem szeretett igazán, csak férjét, első szerelmét, akit elszakított tőle először a háború, majd a halál. Van körülötte unokatestvér, rokon, mégis magányos, akár az a nagy szederfa.

A számtalan bagolynak híre sem maradt reggelre. A szederfa - csupasz ágait az ég felé meresztve- aludta csendesen téli álmát. Az öregasszony kezét mellén összekulcsolva feketébe öltözve feküdt az ágyban. Arca hófehér volt, szeme körül sötét karikák. Lelkét elvitték a „Halálmadarak”.

Akkor még nem tudta senki, hogy a szederfa sem ébred fel többé téli álmából. A házat lebontották, a fákat kivágták, ahogy az elszáradt szederfát is.

Most, hogy a sárgult babafotó elkerült a házból, az ágy sötét fáján a fehér rejtelmes foltok halványodni kezdtek. A hűvös szellő nem jár a szoba falai közt.

Csend van, nyugalom, néha kellemes szalonnás- tojás illat kering a térben.