Érdekes esemény átélője voltam a minap,s miközben történt velem, nem is nagyon játszott szerepet a paranormális életemben.

Aztán ma reggel fizikai fáradságomat, előző napi hajtásomat, versenyfutásomat az idővel,- kipihenve; MEGVILÁGOSODTAM!

Élménybeszámolót tartva kedvesemnek elmeséltem a szabadságom utolsó versenyfutós napját, melyből mára egy felejthetetlen élmény kerekedett.

Családtagjaim szabadságát én is élvezhettem volna, ha nem különféle nyavalyák fertőzik meg, amúgy is labilis egészségüket. Így aztán földi pályafutásom e hete az orvosi folyosók, itthoni takonytörlések ideje.

Amikor a legkisebbet is elöntötte a tisztulás nyákja, már nem gondoltam a házi patikára, az itthon használatos hókusz-pókuszok tömkelegére, -amit én mellesleg jobban szeretek magamon, és máson használni, - de az egészségügyi ellenőrzés sosem árt címén időben elindulva biztos voltam abban, hogy 12 óra 00 percre a megadott helyen leszek, mert ott kell lennem.

A kezdet

Hiába érkezem korán, már volt aki jobban igyekezett nálam. "Nem baj,- gondolom,- második vagyok".

Az orvos negyed óra késéssel érkezik. Aztán negyed órát készülődik, s még negyed órát próbálkozik a számítógépes technika helyreállításával.

Az első beteg minimum tíz percet van bent, az órámra pillantok, nincs mese, nem érek vissza tizenkettőre.

A sor rám kerül. Az órám 11.24-et mutat. A vizsgálat alapos, a doktor precíz,- örülök, ezért ő az orvosom.

Mikor távozom, már nem is nézem az órám, elkönyvelem;kések.

Kiérek a főútra "Atyaúristen! Hát a város összes autója az úton tömörül! Nincs mese, telefonálnom  kell, kések.

Nézem az órát, 11,24. Állok a sorban, valahol pár száz méterre zöldre vált a lámpa. Még két megálljt parancsol, mire átérek.

Aztán jön a következő kereszteződés, a következő torlódással, a következő megálljt parancsoló pirossal.

Lépésben haladok. Az órán 11. 24 van. Fel sem fogom, csak megnézem a másodperc mutatót. Halad, akkor nem állt meg az órám. Biztos az előbb elnéztem.

Egy újabb kereszteződés, a helyzet ugyanaz. Az óra 11.32-t mutat. Kicsit megkönnyebbülök: még mindig van időm.

Már csak két kereszteződés, és ha nincs előttem egy traktor, három aratógép, és négy magszállító, akkor esélyem van a pontos megérkezésre.

Másik utat választok a fő út helyett, hiszen még kis betegemet le kell adnom,  mert őt nem vihetem magammal az értekezletre.

Telefonozok anyának. Ha beérek a teleülésre, hívlak, állj ki az utcára, kiveszed a bébit, én meg húzok tovább.

Az út rosszabb az autó alatt, az autó szokatlan alattam, a baba mögöttem, így a maximális sebességem nem lehet több nyolcvannál, de átlagban inkább hatvan. Na persze, hogy egy magszállító pótkocsival, éppen a kanyargós részen. Úgyhogy az átlag harminc kilométer per óra.

A leágazás után az út egyenes, tiszta, úgyhogy szabad a pálya. Nézem az órát, nem tudom mennyit mutat, csak nyugtázom magamban, rendben, megérkezem időben.

Anya már az utcán vár: Ölébe veszi csepp gyermekét, gyorsan elhadarom az orvosi konzultáció legfontosabb mondatait, ránézek az órára. 11.50.

Gondolatomat megosztom anyával" Oh, még rá is érek"

11 óra 53 perckor kiszállok az autóból, és bemegyek az értekezletre.

Még hiányos a létszám.