„Csak ne hadakozzál. Add át magad a dolgoknak, a történéseknek. Ne ragaszkodj semmihez, még a pillanathoz se, amit éppen megélsz. Figyeld a körülötted zajló eseményeket, abból meríts. Ha nem hadakozol, nem ragaszkodsz, csak egyszerűen hagyod, hogy megtörténjenek veled a dolgok, jó érzés kerít hatalmába, ez az igazi valód.
Ne erőltesd a munkát, amit nem szeretsz. Ne erőltesd a vállalkozásod, ami nem megy. Ne hajtsd a pénzt, ami nem jön. Ne aggódj a holnap miatt, ami nincs.
Az adott pillanatra összpontosíts. Ott van minden történés megoldása. A megoldás a munkára, vállalkozásra, pénzre, társra, sikerre, boldogságra.
Ha az agyad kiüríted, nincsenek gondolatok, meglátod és befogadod a pillanatot, amiben ott a megoldás.
Soha nem hallod meg a belső hangot, ha folyamatosan zajos a fejed a gondolatoktól.
Ne akarj! Csak legyél, és fogadj be!”

Ismered az érzést anyaként, amikor a kamasz gyermeked elindul az első házibulijába? Rettegsz attól, mi történik majd. Éjszaka, felfokozott állapot, ital, drog, cigaretta. A gyomrod görcsben, egész éjszaka nem alszol, míg haza nem ér.
Választhatnád azt is, hogy nem engeded el,- de mégis. Tudod, nem zárhatod el, nem féltheted, sőt; meg kell benne bíznod.
Hajnalban aztán jókedvűen, feldobva, cigaretta füsttől bűzlő ruhában, sértetlenül ér haza.
Ezt vártad el tőle. Számba vetted a nevelésed, a bizalmat, melyet megszavaztál neki, elengedted.

Mindennel ezt kell tenned! Engedd el, és fogadd be!

Mindenek előtt el kell mondanom nem a TE karácsonyodról beszélek.

Lehetsz magányos, aki családra vágysz, és magányodban az ünnepek szomorú depresszív vágyakozással telnek társ, gyerekek, szülők, rokonok iránt.

Lehetsz kis családos, akinek minden vágya a gyermekzsivaj, a szemükben csillogó tiszta érzelem.

Lehetsz nagy családos, aki élete minden pillanatát másoknak szenteli, boldogsággal tölti el a szolgálat, beteljesedést érez minden karácsonykor, mert a hétköznapok áldozatos munkájára a karácsonyfa, mint korona kerül.

De lehetsz őszinte, aki szereti a családja összes tagját, áldozatos munkával segíti egész évben, támogatja, ápolja, erősíti, ahogy őt is a családtagok, ám önmagát is szereti, és önmaga szeretetét nem bűnként éli meg. Aki önmaga is vágyik a karácsonyi áhítatra, méghozzá olyan formában, ahogy ő szeretné.

Elmélkedés:

Na, már megint!
Év vége.
Advent, Karácsony!
Kisjézus, szeretet, család, meghittség, békesség, dicsőség.
Őszinte vágyakozás, varázs, misztikum!

Őszinte?
(Ez most valóban őszinte.)

Advent
Kirittyentem a lakást. Háromszor olyan nagy felfordulást csinálok, mint máskor, hogy a készülődés első jele meglegyen, felvegyem a ritmust az adventi időszakra.
…TAKARÍTÁSSAL!...

Igazából nincs kosz, se rendetlenség, hiszen egész évben takarítok, és rendet tartok, de hát azt tanították nekem, a karácsonyt megelőző időszakban ahogy a szívünket, lelkünket megtisztítjuk, ugyanúgy környezetünket is.
Na ez már ott hibádzik, hogy a tiszta fényű csodálatosan ragyogó léleknek ugyan mi szüksége volna valamiféle beavatkozásra tisztaság terén.

Meggyújtom az első gyertyát este, amikor már mindenki együtt van. Elképzelhető az áhítat a gyerekek folyamatos zaja mellett, a párom „tesz-vesz”- sége mellett?
Szabadulnék néha a valódi csendbe, valóban áhítom a békét, a magányt, a varázslatot.
A családban keresni mindezt nem lehetetlen?
A társ, a zaj, a tennivaló, a szükségtelen kirakat, mind- mind megfelelő eszköz arra, hogy külcsínbe burkolózva hitessem el másokkal és próbáljam magammal is; élvezem.
Persze van, hogy valóban élvezem. Sőt, biztosan még többet élveznék belőle, ha nem csak az én erőfeszítésembe kerülne a heghittség megteremtése.
Hiszen többnyire én dolgozom rajta, és akár milyen szánalmasan hangzik,- magányosan. Az én terhem, az én kihívásom megtalálni a káoszban az áhítatot.
Részt venni a karácsonyi vásáron, vásárolni a gyereknek, a gyerekért. Részt venni az ünnepségeken, egyik éri a másikat. Templom, ovi, iskola, advent, mikulás, karácsony…
Na persze a gyerekek műsora csodaszép, megilletődve rejtem el a könnyeimet szégyenemben; hogy én mennyire unom már ezt a sok ünnepséget végignézni.

Inkább elmennék egyedül a karácsonyi vásárba, sétálgatnék egy pohár forralt borral a kezemben, az orromban száz és száz illat hatolna,- vanília, fahéj, szegfűszeg, narancs, frissen sült csánk, forró cipó. Révetegen figyelném a kavalkád színeit, hallgatnám a kellemes dallamokat. Csak egyszerűen volnék, üres aggyal, érzékszerveim segítségével két lábon járó transz volnék.

Mondod- megteheted. Valóban. Aztán majd jönne a gyűlöletes egom- mint lelkiismeret, és mondaná: Na persze elenni egyedül. A többiek is élvezték volna, nekik is tetszik a fényáradat, a zene, az illatok.
S valóban, elmegyünk együtt. A tömegben folyton lesni a gyerekeket, ez is szép az is kell, figyeld anya, ezt nézd, ide menjünk, oda üljünk fel. A varázs- egyetlen varázsütésre- elillant, sőt, nem is volt. Se illatok, se zene, se más. Érzékelem az őrült zajt, a tömeget, akik közt a gyerekek elvésznek. Ez is nekem jön, az is fellök. A fenének kell ez a bolondokháza. Otthon sokkal nagyobb a nyugi.

Karácsony
Sütni egy rakás sütit, tortát, kinek - kinek ízlése szerint. Magamnak megcsinálom hatodiknak a kedvencemet, - ennyi már csak jár nekem is.
Ebéd, aztán vacsora. Ajándékosztás. Meghitt edénycsörömpölés, sikongatás a boldogságtól, sírás a csalódottságtól. Miután karácsonykor szabad fent maradni a gyerekeknek, amíg akarnak, éjfélkor már mégis ágyba parancsolom őket, hiszen a zsibongástól bólogatni sem tudok a karácsonyfa fényénél csendesen.
Másnap vendégsereg, tágabb családi kör, harmadnap barátok, utazás.

Csak most veszem észre hulla fáradtan, vége az ünnepeknek. Tudod honnan veszem észre?! CSEND VAN!

December huszonhetedike                                                                                                                                                       A gyerekek alszanak, a párom a kamrában szerel, én pedig ülök a nappali közepén a karácsonyfa előtt egy pohár borral a kezemben, és elmerengek a karácsonyi koszorú gyertyájának lángjában.
Csend van, meghitt félhomály. Ez jutott nekem, a karácsonyi áhítat! Egész évben ez a pillanat a legszebb. Önző módon csak az enyém! Lelkem fénye felragyoghat a karácsonyi izzósorral. Átadhatom testem a teljes megsemmisülésnek, a karácsony varázsa immár az enyém.

Persze lehet megbotránkozni mindezen, de ha őszinte vagy magadhoz, ahogy én hozzád, vajon Te nem éppen így vagy ezzel?
Eljátszod a békesség, meghittség, szeretet, összetartozás szerepét, elhiteted magaddal, hogy ez tesz téged boldoggá. Hát legyen!
Én felvállalom önmagam, és nem vagyok ettől istenkáromló. Sőt rossz anya, és feleség, és gyermek, és rokon sem.
Szeretem önmagam. Minden rosszaságom ellenére szeretem azt a lényt, aki ebben a formában létezem. S ahhoz, hogy erőt merítsek az év 365 napjához, ahhoz, hogy meghitté tehessem a családom, barátaim ünnepeit, nekem is kell a meghittség,- jó volna nem csak december 27.-én.

Megfigyeltétek már milyen piti dolgok miatt hazudozunk a másik félnek?
Lehet az a szülőnk, testvérünk, szeretőnk, gyerekünk, barátunk, főnökünk, tanárunk, teljesen mindegy.
Vajon ki tanítja meg nekünk a hazudozást mesterfokra emelni? Most nem jellembéli hazugságokat boncolgatok, hanem az úgynevezett becsületes ember apró hazudozásait, amit tesz önmaga, vagy más védelmében. Esetleg valami kellemetlen helyzet elkerülése érdekében.

Példa:
Elmegyek az áruházba. meglátom „a” CSIZMÁT. Ahogy belépek az üzletbe, a sorok közt éppen azt az egy gyönyörű csizmát szúrom ki. Szinte megszólít, meg kell vennem. Felpróbálom, megyek benne, könnyű, puha, mintha a lábam része volna. Már most imádom. Leveszem, forgatom, nézegetem, szagolgatom, simogatom, élvezem. Öröm jár át, pedig csak egy egyszerű csizma.
Aztán jön a hideg zuhany, az ára. Úr Isten! Tovább nézegetem, mi a fene kerül ebbe a csizmába ennyibe. Goiser varrott? Egyedi, kézműves? Nálam van a fizetésem. Leteszem, jövök- megyek, újra kézbe veszem és döntök. Megveszem.
Hazaérve boldogan, csillogó szemekkel mutatom szüléimnek, micsoda egy gyönyörűséges csizmát vettem én. Kérdezem,- na, milyen?
Aztán jön a második hideg zuhany. A szépsége ecsetelése helyett a kérdés- mennyibe került?
Na erre vagy rávágom az igazat, vagy rávágom, hogy ahhoz képest nem is volt drága, amilyen árak vannak, a harmadik verzió; egy olyan összeget keresni, ami szüléim értékrendjébe belefér.
Naná hogy az utóbbit választom, hiszen voltam már őszinte, kaptam is érte, ahányszor csak felvettem azt a ruhadarabot, ami nem kétszáz forintba került. Ezért aztán nem is hordtam, nem is tudtam neki örülni, mert folyamatos lelkiismeret furdalás gyötört azért, mert képes voltam ezért a rongyért ennyi pénzt kiadni.
És tényleg. Jómagam is ezzel küzdök, vajon jól tettem-e hogy megvettem túl drágán, az olcsóbb is jó, van biztosan olyan is, ami elmegy és hordom.
Nos, hazudok! Belekényszerít a helyzet, saját szülőm. Csak azért hazudok, hogy megfeleljek az elvárásaiknak. Nem vállalom fel magam, nem döntök önállóan, a távolban is elkísérnek azok a tanult normák, berögzült rendszer, amit elvárnak tőlem.
A magam védelmében hazugságba bonyolódom, mert nem akarom, hogy a szeretett személyek elégedetlenkedjenek velem, hogy azt mondják rám, szórom a pénzt, hogy több nap, mint kolbász, stb. Persze ezt mind én is tudom. De önbizalmam leépítése szeretett szüleim véleménye alapján nagyon nehezemre esik.
Ezért hát hazudok a csizma áráról. Nem vállalom fel a tettem következményét, mert az ő értékrendjüket megtanulva tudom, hogy mit várnak el tőlem. Erkölcsi neveltetésem nem a hazugságon alapszik, ezért csak nem szabadulok meg a csizma hatásától, hiszen hazudtam a szüleimnek. Ekkor már aljasnak érzem magam, nem csak hogy nem merem felvállalni a tettemet, hanem még hazudok is mellé. Magam megítélésében leszek egy két lábon járó erkölcsi nulla.

Elgondolkodom én valaha szülőként azon, hogy egy ilyen elvárás, egy ilyen mondat mit indít el a gyermekemben?

Miért nem mondjuk azt az iskolában, hogy azért hiányoztam tegnap, mert nem bírtam felkelni a másnaposságtól?
Ezért délután elmegyünk az orvoshoz, és hazudunk neki hogy hánytunk, és hasmenésünk volt, talán holnap már képesek leszünk elmenni az iskolába, de ma jártányi erőnk nem volt.

Miért nem mondjuk a főnökünknek, valóban rosszul esik, amikor üvöltöz, és azért hibázzuk el a lépést, mert idegesek vagyunk, kapkodunk, mert ő azt várja el tőlünk, hogy gyorsak legyünk és precízek, annak ellenére, hogy a kettő együtt sosem megy. Ha mellette még idegesek is vagyunk, mert állandó stresszben tart az elvárásaival, vagy inkább a követeléseivel, akkor folyamatosan hibázunk.
Inkább azt mondjuk neki, hogy jó főnök, erős kézben tartja az irányítást, szeretjük, mert munkát ad.

Mindenkinek azt mondjuk, amit hallani akar. És nekünk? Nekünk is mindenki azt mondja, amit mi hallani akarunk?
Ha igen, akkor körülöttünk mindenki ugyanúgy hazudik, mint mi magunk.
Ha nem, és ez nem esik rosszul, akkor valószínű mi is többnyire őszinték vagyunk.
Ha nem, és rosszul esik, akkor valószínű egy harmadik kategóriába tartozunk, amit úgy hívnak áldozat szerep (ezt nem most fejtem ki).

Ezek tükrében tegyük fel magunknak a kérdést:
Hazug legyek, tetteimet nem felvállaló, döntésképtelen, külső befolyásolásoknak eleget tevő bábú,
vagy őszinte, önmagát, tetteit, véleményét, érzéseit felvállaló egyenes ember.
Hazugságra nevelő korszakunkban magunk is hazugságra nevelünk,
vagy elviselve mások másként- döntéseit, élünk teljes magunk irányította életünket!
Mindenki szabadon dönthet!

Biztosan sokak számára mond valamit a varázsszavak című „meditációs” dalocska.
Sajnálom, bocsáss meg, köszönöm, szeretlek. Az alábbi gondolatok jutottak róla eszembe!
Miután attól az embertől hallottam meg énekelni hatalmas könnyfolyamtól szétázott arccal, aki képtelen a megbocsátásra, elgondolkoztam, vajon miért sírhat ezen a négy szavacskán? Persze ha jó a zengés, a mantra is eléri a hatását akkor is, ha fogalmunk nincs, mit mantrálunk.
Na valami efféle zöngés indíthatta útjára kedves ismerősöm szeméből a könnyáradatot! Aztán magam is elmélyedtem a szavakon, lassan egy mondattá egészült, majd egyre összetettebb irománnyá bővítettem. Ha én ő volnék, ezt énekelném:
Lásd:
Sajnálom, hogy megbántottalak, hogy olyat gondoltam rólad, ami igazán nem is igaz, hogy a vélt sérelmeimen nem tudok túllépni évek óta. Hogy a régi közös élet, emlékek mind elvesztek bennem, érzéketlen lettem a tőled kapott szeretet iránt, hogy a közös emlékek vidám percei mind hazugnak bizonyulnak, és a hazugságát én keltem magamban irántad, hiszen az évek alatt rideg, irigy harag szívemben csak úgy táplálkozhat belőlem, ha szeretetem sosemvolt szikrája sem létezik irántad. Sajnálom, hogy gyengeségemben az ad erőt, hogy ellened fordíthatom a családomat, de szerencsére ők is hasonlóan megtanulták tőlem az elfordulás lehetőségét.
Bocsáss meg, hogy évek óta elkerüllek, mert azt hiszem rólad, gonosz vagy és irigy. Hogy megfosztottál anyagi és erkölcsi értékektől annak ellenére, hogy talán másként történt. Hogy a szívemben lévő irigység, és a magamból kiinduló gondolatok saját magam létét, gondolkodását, cselekedeteit tükrözik. Bocsáss meg, hogy a rég múlt együtt töltött felhőtlen boldogságra emlékezve is elfojtom a szeretet érzését irántad. És ne hidd, hogy az eddigi szeretet színház volt, de most egyre keményebb leszek, egyre hidegebb, és elutasítóbb, egyre jobban hasonlítok egy fagyos jégcsaphoz, amelyben létem messzire űzi a belőled áradó melegséget, hiszen az az én halálom volna. Bocsáss meg, hogy rideg elutasító magatartásom ellenére, melyet veled szemben táplálok, mást segítek, hirdetem a szeretet egységét, a jóságot, a megbocsátást, és ne kérdezd, hogy e kettő hogyan fér össze.
Köszönöm, hogy megbocsátasz, és elfogadsz olyannak, amilyen vagyok. Hogy annak ellenére látsz, érzékelsz, köszönsz, mosolyogsz, írogatsz, bocsánatomért fohászkodsz, hogy én kitartok haragom, irigységem, megbántottságom mellett. Köszönöm, hogy nem adod fel a közeledést akkor sem, ha folyamatosan az elutasítást kapod meg tőlem. Köszönöm, hogy nem olvasztod fel testem, hogy a semmibe vesszek, hogy távol tartod magad tőlem, és csak elkerülhetetlen ritka helyzetekben muszáj kereszteznünk egymás útját. Köszönöm, hogy engeded családomnak haragom által gerjesztett haragjukat kinyilvánítani, aminek lététől velük egységben vagyunk.
Szeretlek, mert nem haragszol rám annak ellenére sem, hogy én elutasítalak, bár ez a szeretet csak lelkem legmélyén pislákol, mert gyengeségem, cselekedeteim szégyellem, és azt hiszem, ha makacsul elutasítalak erősnek látsz, pedig valahol tudom, hogy igazából gyenge vagyok. Tudom, hogy te sokkal erősebb vagy nálam, mert képes vagy a szeretetemért küzdeni akkor is, ha én elzárkózom, elutasítok, és elbújok az érzéseid elől.
Talán ennyi elég is…
Gyakran kérdőjeleztem meg bizonyos emberek bizonyos hozzáállását az élet bizonyos dolgaihoz. Egyetlen tanulni valóm van; elfogadni a másikat olyannak, amilyen.
Ha erre a dalra van szüksége, hát dalolja bátran lelke megnyugtatásául. Ennyi pedig elég is a boldog léthez. De neki is egyetlen dolgot kell tanulnia az életben; elfogadni a másikat olyannak, amilyen.
Az elfogadás megvalósulását pedig mi sem bizonyítja jobban; nincs harag a szívemben. Nem kell szeretnem, hiszen attól hogy elfogadom, nem szeretem. Egyszerűen élek mellette.

A fejlődésem útjában leginkább a magamon kívül lévő igazság áll.
Mit is jelent ez számomra valójában?

Nézzünk néhány példát:
Gyereket nevelek. Olyan elvek alapján, melyekkel én magam azonosulni tudok. Ezek pedig olyanok, amiket kaptam életem folyamán. A minőség nem számít, legfeljebb cselekedeteimet változtatja meg, de ez is kizárólag az én szempontjaim alapján minősíthető jónak, vagy rossznak.
Nem biztos, hogy másnak jó a borsóleves, amit én szeretek!

Munkahelyemen folyamatos megaláztatás ér. A főnök ordítozik, olyan dolgokat vár el, melyeket maga sosem csinált, vagy éppen ő rontotta el. Állandó pszichés és fizikai megterhelés ér, gyakran vagyok beteg, de dolgoznom kell, mert ha csak észre veszi rajtam a betegség jelét is, mindjárt üvölt, és közli, nincs táppénz!
Én csak tűrök és hallgatok!

Tragédia ér. Elveszítek egy hozzám nagyon közel álló embert. Magamra maradásom teljesen levesz a lábamról, a mély gyász elzár minden örömtől. Semmit, senkit nem engedek magamhoz, hiszen egyetlen dolgot tudok tenni jelen helyzetemben, sajnálni magam.
Hogy is gondolhatnék bármi egyébre veszteségemen kívül!

Én azt gondolom, jól nevelek , és finom a borsó leves.
Én azt gondolom, a főnököm egy nyomorult embertelen állat.
Én azt gondolom, óriási veszteség ért, fájdalmam végtelen.

Most nézzük meg a másik oldalról:
A gyermekem nem szeretné azt, amit én. Ezért nem teszi meg. Aztán jövök újra, elmondom még néhányszor, miután a szép szó nem használ, következik a csúnya hangoskodás, veszekedés. De ő nagyon nem szeretné. Ezután már csak egyetlen eszköz maradt tárházamban, az érzelmi zsarolás. A gyerek- miután őszintén szeret,- megteszi, amihez egyáltalán nincs kedve. Gyűjt egy tapasztalatot, és megfogalmazza azt, amit én valamikor régen, „Én biztosan nem teszem ezt a gyerekemmel”

Munkahelyemre minden reggel utálkozva megyek. Előre eldöntöttem, rossz lesz, kegyetlen dolgokat vágnak a fejemhez. A stressz, az előre lejátszódó negatív események sora gyengévé, kiszolgáltatottá, beteggé tesz. Nem lesz erőm a főnököm arrogáns viselkedésének ellenállásához sem. Gyengeségemet, kiszolgáltatottságomat megérezve főnököm- miután tele van sérelemmel- az összest újra és újra rám zúdítja. A nap végén megint csak „elégedetten” megyek haza, üvöltött, megalázott, szorongok, és hazaviszem ezeket az érzéseket.
Főnököm kiadja magából a valahonnan kapott terhét, megkönnyebbül, én pedig „szívesen” cipelem tovább.

Egyedül maradtam, vagy legalábbis elveszítettem azt, akit szeretek, akihez ragaszkodtam. Aki hosszú éveken át velem/ mellettem volt. Hiánya pótolhatatlan űr.
Belecsúszom a depresszióba, a magányomat folyamatosan ápolom, a fájdalmamat erősítem. Kibővítem, ne csak én sajnáljam magam, más is tegye ezt. Különben sem szabad nevetnem, ha gyászolok.
Vajon mit kezdek magammal, hogy lesz a folytatás nélküle? Kilátástalanság, a „mi lett volna, ha…” kérdéssor örök megválaszolatlansága egyre jobban fúrja be magát az elmémbe.
Nem fogadom el, hogy az élet halállal jár, nem gondolkozom azon, az én halálom ugyanilyen fájdalommal jár majd másnak. Nem gondolom, hogy annyit köszönjek meg, amennyit vele tölthettem. Pedig ha őt nézném, az ő lelkét, aki egyszerűen megtette földi létének útját. Ennyit akart, nem többet, és távozott. Ahogy távozunk egy rossz házasságból, egy barátságból, egy munkahelyről, egy lakásból. Voltunk, amíg kellett, majd tovább léptünk, ahogy kell.

Ha nem folyton ragaszkodunk meglévő dolgainkhoz- ház, munkahely, barát, férj, ellenség, rossz főnök, stb- mindjárt könnyebben élnénk, és találnánk meg az igazságot.
Tudnunk kell, mi magunk egyetlen egy dologgal rendelkezünk, a lelkünkkel.
Az, amit felhalmozunk életünk könnyítése, vagy nehezítése során, csak átmeneti.

Nézd meg a fizetésed: Minden hónapban van, mert tudod, dolgozol, ezért fizetés jár. Nem aggódsz rajta, mi lesz, ha mától nem jár. Egyszerűen abban élsz, hogy havonta egyszer rákerül a számládra.
Ezután átváltod pénzzé, amivel fizetsz. Folyamatosan kiadod, és folyamatosan jön. Talán egy húszezres bankó, amit a postán hagytál, sosem kerül vissza hozzád, de lesz helyette másik.
Érted már? Mi haszna van a húszezresnek, ha kitűzöd a faliújságra és nézegeted?
Mi haszna van egy ismeretségnek, ha nem hasznos semmire?
Addig van valamink, amíg valamit kapunk belőle, vagy tőle. Ha feleslegessé válik, elengedjük.
Ha mennie kell, elveszítjük. Elveszítjük, mert ragaszkodunk hozzá.

Visszatérve az indításhoz:
Meg kell tanulnom a dolgokat úgy kezelni, hogy az én igazságom az enyém, és senki másé. Ahogy más igazsága ugyanúgy az övé.
Meg kell tanulnom elfogadni azt, hogy minden és mindenki, aki érintkezik velem csak átmeneti az életemben. Ahogy jön, úgy távozik. Ha én építem fel, akkor is csak addig marad nálam, amíg szükségünk van egymásra.
Szükség a fejlődéshez! Hogy egyre érettebb legyek, egyre magasabb szintre jussak. Minden feladat, ami engem érint, megtanít valamire. Megoldásra, elengedésre.

Ezért hát ne kérdezzük: miért éppen velem történik ez?- hiszen pontosan velem kell, hogy történjen.
Velem és úgy kell, hogy történjen a gyermeknevelés, ahogy teszem.
Velem és úgy kell bánni a főnöknek, ahogy nekem kell.
Velem kell megesnie annak a veszteségnek, ami ér, úgy ahogy ér, és akkor, amikor ér.

Ha ezt elfogadom, akkor, és csak akkor tudok tovább lépni a gyászomból, a munkahelyemről, szülői mintáimból.

Életünk a film, amit mi rendezünk, és mi vagyunk a színészek. Ha nem akarjuk a főszereplőt szenvedni látni, írjuk át a történetet.

Ugye megengeded nekem drága Jóisten, hogy boldog legyek?
Ugye segítesz nekem drága Jóisten, hogy megtanuljam, hogyan legyek boldog?
Ugye megtanítasz arra, hogyan élvezhessem azt, amim van?
Hogyan örüljek az életemnek, a családomnak, a házamnak, amely az otthonom?
Hogyan örüljek a munkámnak, amivel pénzt keresek, mely által annyi pénzem van, amennyire éppen mindig szükségem van, ezért sosem érzem szűk-ségét?
Hogy boldogságom leljem hétköznapi teendőimben, mert azt kapom, amire vágyom, azt kapom, amire szükségem van, azt kapom, ami a sorsom.
Hogy azok az emberek vegyenek körül, akikre vágyom magam körül? Azok között mozogjak, akik megbecsülnek, mert én magam is megbecsülöm őket.
Ugye megengeded nekem drága Jóisten, hogy változtatni tudjak azokon a dolgokon, helyzeteken, amikre már nincs szükségem?
Hogy el tudjam hagyni azokat az embereket, akikkel már nincs egyéb feladatom, csak az elengedés.
Ugye megengeded nekem, hogy a körülöttem élő emberek boldogsága az én boldogságom is lehessen, s ezáltal szemlélhessem, tapasztalhassam saját boldog létemet?
Ugye megengeded nekem drága Jóisten, hogy segítséget, támaszt nyújthassak azoknak az élőlényeknek, akik megtisztelnek a bizalmukkal, hitükkel, mely hozzám vezérelte őket?
Hogy tudatosan és tudattalanul hozzájárulhassak mások boldogságához, biztonságához, jól-létéhez.
Ugye megengeded nekem drága Jóisten, hogy egységben élhessek a világmindenség minden létezőjével, a legtágabb és legszűkebb atmoszférában?
Ugye megengeded nekem drága Jóisten, hogy a szavaim általam eljussanak hozzád, majd vissza magamhoz, s nem a fülembe, hanem az agyamba, az érzéseimbe, a cselekedeteimbe, legbensőbb belsőmbe; a lelkembe?
Ugye segítesz nekem eljutnom hozzád, majd vissza magamba, hogy rád találjak drága Jóisten?
Köszönöm neked drága Jóisten, hogy mindazt adod, amim van, hogy földi létem minden pillanatát élvezhetem, a megtapasztalás csodálatos lehetőségeit, Veled, velem, és minden más egóval egységben.

Na lássuk varázsszavaink után a két legfőbb tevékenységet, mely életünk folyamán keseríti meg mindennapjainkat.

Hát nyalogassunk egy kicsit. Vagy magunkat, vagy mást. Teljesen mindegy, melyiket tesszük, előbbre egyik sem visz bennünket. Hogy önmagunk legyünk; főképp nem.

És vajon ha nyalakodunk, jó érzéssel tölt-e el bennünket? Azt sem hiszem, hacsak nem perverz, szado- ,mazo az ember.

Nyalogatni saját magam egy ideig lehet, aztán tudni illenék lezárni, hiszen minél tovább nyaljuk a sebünket, annál jobban fellazítjuk nyálunkkal a kötőszöveteket, a seb újra és újra szétnyílik. Mi több, a szervezet védekező reakcióba lép, termelni kezdi az egyéb nedveket, amitől még gennyes fertőzéseket is okozunk magunknak. Nem vagyunk olyan tehetségesek sebnyalásban, mint a kutyák, akiknek a nyálában bizonyos baktériumölő baktériumok vannak, és felgyorsítják a gyógyulást.

A másik bevett szokásunk válogatatlanul, a hátsó fertályok fényesre nyalása, egyetlen kicsi, vagy hatalmas horderejű dologért.

Sebünk nyalogatása legalább nem jár megaláztatásokkal, nem úgy, mint a seggek nyalogatása.

Gondoljunk csak bele: Emberi mivoltunkat, büszkeségünket, nézeteinket, vallásunkat, kapcsolatainkat, tulajdonképpen önmagunkat vagyunk képesek feláldozni valamiért. Legyen az egy munkahely, egy kis plusz jövedelem, egy jó szó, egy kis elismerés, egy szabadnap, vagy bármi, amire éppen akkor szükségünk van, és ezt a mást mástól várjuk, másra hárítjuk. Ám ezek a tettek oly mértékben rombolják egyéniségünket, lelkünket, hogy egy idő után azt sem vesszük észre, folyamatosan nyalakszunk.

Az egyik következik a másikból. Miután jó fényesre csiszoltuk főnökünk hátsó fertályát, az egész műszak utálni kezd. Nem szól hozzánk senki, aki szól, inkább ne tenné. Elkerülnek bennünket, sutyorognak, kizárnak a közösségből és bizony egyedül maradunk. A többi nyalakodóval sem őrizhetünk jó viszonyt, hiszen a féltékenység erős negatív motiváció ahhoz, hogy utáljuk az egész bagázst úgy ahogy van. Ellenben nagyon jó a helyzet arra, hogy hazamenvén belesüppedjünk a fotelünkbe és a depressziónkba.

„Engem mindenki utál, mindenki megvet, buta az egész műszak, semmibe vesznek, pedig én mekkora áldozatokat hozok, mindig túlórázom, mindig rendben van az adminisztrációm, mindenkinek segítek, és mindenki csak kihasznál. Stb.”

A kényelmes fotel, ahova belegubbasztottunk, tökéletes hely a sebnyalogatásra. A munkahelyi helyzet megoldhatatlansága miatt egyetlen jó dolog történhet velünk, ha nyalogatni kezdjük önmagunkat; akár a kutya a kölykét, gondoskodása és szeretete jeléül.

Most, hogy már látjuk a szemünk előtt ezt az embert gubbasztani, és nyalogatni önmagát a fotelben, miután a munkahelyén belefáradt felettesei nyalogatásába, vajon nem volna- e egyszerűbb azért nyalogatnia magát, mert a főnöke szétcincálta az idegeit?

Mert ha nem vagyunk nyalakodóak, akkor legfeljebb más társadalmi csoport utál bennünket. Nem az alkalmazottak, hanem a főnökség. Prémium nem jár seggnyalásért sem, szabadság meg jár az embernek, ha alkalmazott. A munkaidő mindenkinek munkaidő, a feladatot tenni kell.

Ha megnézzük az emberünket, aki büszke és nem alázkodik meg (nem az alázatról beszélek), egyszerűen tudja a kötelességét, teszi a dolgát. Szétszekálja a főnöke, de a vele egyenrangú munkatársak nem közösítik ki. Még a seggnyalók is igyekeznek a kedvükben járni, mert erősnek, igazságosnak látják.

Mennyivel jobb úgy hazamennie, hogy közben, aki meg akarta alázni, nem tudta. Hogy az a kaszt, ahová ő tartozik, nem veti ki magából.

Példáim alapján elgondolkodhatunk, miért ne lehetnénk önmagunk? Miért kellene mindig másnak megfelelnünk? Miért ne érezhetnénk jól magunkat azért, mert nem azt csináljuk, amit mások ránk kényszerítenek?

Persze van egyenes és van görbe, van fehér, és fekete, és tudjuk, a világ egyensúlyban akkor van, ha van, ha minden „rossz” mellett van egy „jó”.

Mindig azt tegyük, amihez kedvünk van. Ha nyalogatni szeretnénk, tegyük azt, ha küzdeni szeretnénk, küzdjünk.
A lényeg, ha bármelyiket is tesszük, ne panaszkodjunk, hiszen mindnyájunknak megadatott a választás szabadsága!

Sajnálom, bocsáss meg, köszönöm, szeretlek

Attól, hogy a varázsszavakat mormolod magadban, vagy, hogy mindenki hallja- jó hangosan énekeled,- attól, hogy varázskönnyeket csalnak a szemedben, attól, hogy kellemes a fülednek, még nem varázsolódsz el, ha irigykedsz a szomszédodra, mert három autója van, vagy nem beszélsz a testvéreddel, mert vélt, vagy valós sérelmeden nem tudsz túllépni. Vigyázz, mert hamar elcsépelt értéktelen szavakká válnak.
Életem különböző helyszínein, különböző kapcsolataimban találkoztam és találkozom azokkal a mézes-mázas emberekkel, akik fentebb felsorolt varázsszavaikat mormolva cseppet nem különböznek a nagy átlagtól. Magyar nyelvünk csodásan jellemzi azokat, akik kívülről mézzel mázoltak, belül pedig fekete gyilkos kórral fertőzöttek, és gyilkolják meg azokat a balga és figyelmetlen embereket, akik rátapadnak a mézre. Természetesen gyilkolják önmagukat, de ez az ő bajuk. A miénk az, ha minket, és ezt hagyjuk.
Ezek az emberek sosem tudnak azonosulni azzal, amit kívülre vetítenek, hiszen szerepjátékaik önmaguk fertőzött egoját hivatottak szolgálni.
Felismerve a méz hatását, magukra erőltették a számukra fals magatartást előnyöket kovácsoltak a külcsínjükből.
Ezek az emberek kisebbrendűséggel küzdenek, saját magukkal való elégedetlenségük miatt ilyenek. Áldozatok, elsősorban saját maguk áldozataik. Többnyire magányosak, hiszen hosszútávon az ember képtelen magára erőltetett viselkedésének megfelelni, főképp, amivel nem tud azonosulni. Segítségre szorulnak, de sose pazarold rá az energiád, ha ő maga nem akar változni. Sajnálni sem kell őket, hiszen ezt a magatartásformát ők választották.
Tudni kell őket felismerni, nem belemenni a játszmáikba.
Nincs könnyű dolgunk, hiszen nagyon sok ember van ilyen, főleg, hogy divat lett a pozitív gondolkodásmód, és az egymás iránti szeretet.
Csakhogy: ez a két (szó- fogalom- cselekedet) energiahalmaz sem tűri el a hamisságot. Miután minden rezgésből áll, az érzelmeink is rezgést bocsátanak ki, az érzelmek is. Minél erőteljesebb a szeretet bennünk, annál erősebb rezgéssel jelezzük ezt kifelé, melyet a környezetünk is észlel. A szeretet magas rezgésszámát érzékelni képes a másik ember.
Képzeljük el ezeket az álarcba bújt embereket, saját alacsony szinten rezgő energiamezejüket. Amikor hirdetik a bűvös varázsszavakat, - akár az időjárást jelentenék.
Ezek az emberke mégis megélnek, sőt erősek, előbbre haladnak az őszinte, álarc nélküli emberrel szemben.
Őszintétlenségük viszi őket előre. A többi őszintétlen embernek rájuk van szüksége. Álönbizalmukat az növeli, ha álmosolyt, áldicséretet kapnak. Álmagyarázatokat adnak önigazolásként a külvilágnak azokról a dolgokról, amik lelkiismereti problémákat okoznak nekik.
Mindeközben életében az emberek jönnek- mennek, nincs szoros köteléke, hiszen álarca mögött egy gyenge jellem, aki folyamatos áldozatként éli meg mindennapjait.
Konfliktusaiból gyakran vesztesként kerül ki, amelyből aztán magának előnyt kovácsolni próbál. Megbántottként viselkedik, megalázottként tünteti fel magát, és egyre csak olyan embereket gyűjt maga köré, akik sajnálják áldozatai és helyzetei miatt.
S közben fennhangon hirdeti: Sajnálom, bocsáss meg, köszönöm, szeretlek.
Ha ráléptünk a jobbá válás útjára, meg kell tanulnunk őszintének lenni, bármilyen nehéz is. Magunknak nem hazudhatunk.
Ha felismerjük magunkban a képmutatás szikráját is, elemezzük ki, próbáljuk megkeresni honnan ered. Ha ez megvan, már nem lesz szükségünk rá. Őszinte emberek leszünk.
Nem mondjuk azt reggel a gyűrött ruhában, kócos fejjel érkező főnökünknek mosolyogva, hogy „de jól nézel ki”. Nem mondunk neki semmit, mert a főnökünk, és nem akarjuk kihívni magunk ellen a sorsot.
Nem mosolygunk, amikor válogatatlan szavakkal illet és megaláz. Nem mondjuk neki „Igazad van.” Helyette határozottan nézünk és kikérjük magunknak a hangnemet, melyet megenged magának, akár hibáztunk, akár nem.

Teréz anya szavait (nem szó szerint) idézve kezdem gondolatmenetem írásba foglalását:
A legnehezebb feladatom az életben, elfogadni azt, hogy nem tudok mindenkin segíteni.
Miután blogom címe a sebnyalás és seggnyalás mellőzésére épül, őszinte és fájdalmas kiírásaim serege jelenik meg itt, megpróbálva abba a köntösbe bújtatni, amit tapintatnak hívnak.

Mottóm: Csináljon mindenki azt, amit akar, amiben jól érzi magát úgy, hogy közben senkinek ne ártson!!!!!!

Nehéz dolgom van, hiszen sok kedves és nem kedves ismerősöm lapozgathat ezen az oldalon, akik esetleg magukra ismerhetnek. De! Felhívom a figyelmeteket kedves olvasóim arra, hogy egyáltalán nem rólatok szól! Hanem értetek!
Nagyon szívesen és önzetlenül osztom meg gondolataimat, tapasztalataimat veletek, hátha tanulhattok belőle, vagy esetleg megismerhetitek magatokat írásaim által.
Szükségeltetik a megértéséhez a blogom nevének magyarázata is, hiszen ebben a témában próbálkozom az okosságokkal. Paraapara, azaz: Para a para.
Szómagyarázat (teljesség igénye nélkül): para- (melléknévi előtag)az említett dolgon túli, pl.: paranormális- normálison kívül eső, rendellenes, működési zavarra utaló, valami ellen való felhasználás, aggódás, félelem
Félelem a rendellenestől, félelem a normálistól eltérőtől.
Nos; mi is a normális: Értelmező szótár helyett ; a társadalmi elvárásoknak megfelelő. Tucat- termék.
Ezután már egyszerű összerakni a magam alkotta szóösszetételt.
Eltérés felvállalásának félelme, másság félelemből fakadó nem vállalása. A másság, eltérés ebben a formában nem kifejezetten vallási, faji másság. Egyszerűen saját gondolatainkat, saját magunkat felvállalni. És eljutottam a teljes és tökéletes meghatározáshoz: Félelem saját magunk felvállalásától

Hiszen mi történik, ha kilógunk a sorból: Kivet minket a társadalom. Még akkor is megvet, ha ártatlan módon éljük saját életünket.
Az én generációm azt tanulta a szüleitől, tanáraitól, álljon be a sorba, illeszkedjen be a szűkebb- tágabb környezetbe. Folytassa a szülei életét, vigye tovább erkölcsi, családi, társadalmi értékrendjét, legyen megbecsült tagja a közösségnek. Ne kerekedjen felül másokon, ne uralkodjék, legyen alázatos, szolgálja hazáját, családját, férjét/feleségét, gyerekét, munkahelyét,stb. Örüljön amije van, ne vágyjon többre, és jobbra. Ne gondolkozzon álmokon, tegye a dolgát, legyen termelő munkás, ezáltal megbecsülést kap.
Hát én elmondhatom, hogy a megbecsülés nem megegyező fogalmat rejt a társadalmilag elfogadott viselkedésformával. Sőt! Soha nem megbecsült tagja voltam saját korosztályomnak, hanem tucatember, aki akkor volt a legtökéletesebb, ha nem gondolkodott, csak tette a dolgát, amit rábíztak.
Most már van néhány év mögöttem a tucatember és a paranormális ember mivoltomból, és bátran állíthatom, utóbbi formámban sokkal több megbecsülést kapok, mint ezt megelőzően.
Persze csak azt kapom, amit magamnak is szánok. Rá kellett jönnöm, a társadalmi elvárások teljesíthetetlenek amellett, hogy én önmagam legyek, és élvezzem az életem.
Ennyi elég is lesz fogalomértelmezésnek!
A változás, változtatás mindenkinek a kezében van. Függetlenül kortól, nemtől, betegségtől, függőségtől, családtól, munkahelytől, élethelyzettől, és egyéb környezeti, társadalmi tényezőtől.
Ne akarj megváltozni egy varázsütésre, hiszen varázsvessző nem létezik. (Legalábbis ha ezt olvasod, nem adatik meg számodra.) Ellenben megadatik Önmagad erős és kitartó akarata, türelme, merészsége, őszintesége, szeretete, tetterő változásod érdekében, és nem utolsósorban alázata. Sőt, kapsz hozzá segítséget tőlem, teljesen ingyen.
Ha érdekel a folytatás, legyél a követőm, ha ismersz másokat, akiket érdekelhet az efféle változás, oszd meg velük blogomat.

Tartsd szem előtt: Attól hogy olvasod, nem változol meg! Attól hogy hallgatója vagy egy szuper tehetségű tanárnak, te még nem változol, csak megismered a lehetőségét annak, hogy változhatsz!

... Csendes magányomban hol ide- hol meg oda vetnek gondolataim… Szeretem ezeket a magányos reggeleket. Elég erőt ad az egész nap megfeszített tempójához.
„Hogy bírod?” kérdésre ez a válaszom.
Persze sosem vagyok egyedül. Körül döngicsélnek lágy, szeretetteljes építő gondolataim, mint halvány tündérszárnyas lények. Elillannak, aztán vissza. El- vissza, újra és újra.
Így születnek a gondolataim. Megformálódik képzeletemben a valóságom. Miután egész nap csendes magányom vesz körül csodával határos módon, építkezhetek e csodákból, s hamarosan valósággá duzzad reggeli ábrándéletem.
Jobbá válni készülök, mindig és mindig jobbá. Keresve hogy adhatom át másoknak önként vállalt boldogságom.
Figyelem tetteimet, mozdulataimat, cselekedeteimet, hallom a hangom, ahogy szólok máshoz, ahogy érzek más iránt. Felfogom saját tudatosságomat, amitől egyre csak tágul beszűkült földi világom.
Már-már kevés is e bolygó. Felreppenek, s nem kell hozzá álom, se szárny. Éberen álmodom, hatalmas békés világom ölel körbe.
Öncélú cselekedet: a magam szépségére szeretnék adni csak adni, a világot szeretettel ölelni. Öncélomban,- hogy kiteljesedjek - veszem csak észre mindazt, ami körbevesz. Embereket, növényeket, élőlényeket.
Ám ebben a módosult tudatállapotban jövök rá igazán, kiteljesedem nem csupán önös érdek. Békességem öncélú, ám másokat is érint. S mivel a körülöttem létezők; mint csendes elszenvedői létezésemnek, közelségemnek, mindenkire rátelepszik elvarázsolt hangulatom. E csodálatos mesebéli hangulatban vagyok képes létezni magányosan sok- sok kis földi lélek között.
Ki kíváncsi rám, kiteljesedem-e, avagy soha ilyen élményben nem lesz részem?
Én kíváncsi vagyok arra, kíváncsi –e kiteljesedésemre valaki?
Elég önmagamnak tudnom a létezés ezen szintjét, elég, ha önmagam boldog vagyok általa, s általam az engem körül vevő lényecskék…