Mindenek előtt el kell mondanom nem a TE karácsonyodról beszélek.

Lehetsz magányos, aki családra vágysz, és magányodban az ünnepek szomorú depresszív vágyakozással telnek társ, gyerekek, szülők, rokonok iránt.

Lehetsz kis családos, akinek minden vágya a gyermekzsivaj, a szemükben csillogó tiszta érzelem.

Lehetsz nagy családos, aki élete minden pillanatát másoknak szenteli, boldogsággal tölti el a szolgálat, beteljesedést érez minden karácsonykor, mert a hétköznapok áldozatos munkájára a karácsonyfa, mint korona kerül.

De lehetsz őszinte, aki szereti a családja összes tagját, áldozatos munkával segíti egész évben, támogatja, ápolja, erősíti, ahogy őt is a családtagok, ám önmagát is szereti, és önmaga szeretetét nem bűnként éli meg. Aki önmaga is vágyik a karácsonyi áhítatra, méghozzá olyan formában, ahogy ő szeretné.

Elmélkedés:

Na, már megint!
Év vége.
Advent, Karácsony!
Kisjézus, szeretet, család, meghittség, békesség, dicsőség.
Őszinte vágyakozás, varázs, misztikum!

Őszinte?
(Ez most valóban őszinte.)

Advent
Kirittyentem a lakást. Háromszor olyan nagy felfordulást csinálok, mint máskor, hogy a készülődés első jele meglegyen, felvegyem a ritmust az adventi időszakra.
…TAKARÍTÁSSAL!...

Igazából nincs kosz, se rendetlenség, hiszen egész évben takarítok, és rendet tartok, de hát azt tanították nekem, a karácsonyt megelőző időszakban ahogy a szívünket, lelkünket megtisztítjuk, ugyanúgy környezetünket is.
Na ez már ott hibádzik, hogy a tiszta fényű csodálatosan ragyogó léleknek ugyan mi szüksége volna valamiféle beavatkozásra tisztaság terén.

Meggyújtom az első gyertyát este, amikor már mindenki együtt van. Elképzelhető az áhítat a gyerekek folyamatos zaja mellett, a párom „tesz-vesz”- sége mellett?
Szabadulnék néha a valódi csendbe, valóban áhítom a békét, a magányt, a varázslatot.
A családban keresni mindezt nem lehetetlen?
A társ, a zaj, a tennivaló, a szükségtelen kirakat, mind- mind megfelelő eszköz arra, hogy külcsínbe burkolózva hitessem el másokkal és próbáljam magammal is; élvezem.
Persze van, hogy valóban élvezem. Sőt, biztosan még többet élveznék belőle, ha nem csak az én erőfeszítésembe kerülne a heghittség megteremtése.
Hiszen többnyire én dolgozom rajta, és akár milyen szánalmasan hangzik,- magányosan. Az én terhem, az én kihívásom megtalálni a káoszban az áhítatot.
Részt venni a karácsonyi vásáron, vásárolni a gyereknek, a gyerekért. Részt venni az ünnepségeken, egyik éri a másikat. Templom, ovi, iskola, advent, mikulás, karácsony…
Na persze a gyerekek műsora csodaszép, megilletődve rejtem el a könnyeimet szégyenemben; hogy én mennyire unom már ezt a sok ünnepséget végignézni.

Inkább elmennék egyedül a karácsonyi vásárba, sétálgatnék egy pohár forralt borral a kezemben, az orromban száz és száz illat hatolna,- vanília, fahéj, szegfűszeg, narancs, frissen sült csánk, forró cipó. Révetegen figyelném a kavalkád színeit, hallgatnám a kellemes dallamokat. Csak egyszerűen volnék, üres aggyal, érzékszerveim segítségével két lábon járó transz volnék.

Mondod- megteheted. Valóban. Aztán majd jönne a gyűlöletes egom- mint lelkiismeret, és mondaná: Na persze elenni egyedül. A többiek is élvezték volna, nekik is tetszik a fényáradat, a zene, az illatok.
S valóban, elmegyünk együtt. A tömegben folyton lesni a gyerekeket, ez is szép az is kell, figyeld anya, ezt nézd, ide menjünk, oda üljünk fel. A varázs- egyetlen varázsütésre- elillant, sőt, nem is volt. Se illatok, se zene, se más. Érzékelem az őrült zajt, a tömeget, akik közt a gyerekek elvésznek. Ez is nekem jön, az is fellök. A fenének kell ez a bolondokháza. Otthon sokkal nagyobb a nyugi.

Karácsony
Sütni egy rakás sütit, tortát, kinek - kinek ízlése szerint. Magamnak megcsinálom hatodiknak a kedvencemet, - ennyi már csak jár nekem is.
Ebéd, aztán vacsora. Ajándékosztás. Meghitt edénycsörömpölés, sikongatás a boldogságtól, sírás a csalódottságtól. Miután karácsonykor szabad fent maradni a gyerekeknek, amíg akarnak, éjfélkor már mégis ágyba parancsolom őket, hiszen a zsibongástól bólogatni sem tudok a karácsonyfa fényénél csendesen.
Másnap vendégsereg, tágabb családi kör, harmadnap barátok, utazás.

Csak most veszem észre hulla fáradtan, vége az ünnepeknek. Tudod honnan veszem észre?! CSEND VAN!

December huszonhetedike                                                                                                                                                       A gyerekek alszanak, a párom a kamrában szerel, én pedig ülök a nappali közepén a karácsonyfa előtt egy pohár borral a kezemben, és elmerengek a karácsonyi koszorú gyertyájának lángjában.
Csend van, meghitt félhomály. Ez jutott nekem, a karácsonyi áhítat! Egész évben ez a pillanat a legszebb. Önző módon csak az enyém! Lelkem fénye felragyoghat a karácsonyi izzósorral. Átadhatom testem a teljes megsemmisülésnek, a karácsony varázsa immár az enyém.

Persze lehet megbotránkozni mindezen, de ha őszinte vagy magadhoz, ahogy én hozzád, vajon Te nem éppen így vagy ezzel?
Eljátszod a békesség, meghittség, szeretet, összetartozás szerepét, elhiteted magaddal, hogy ez tesz téged boldoggá. Hát legyen!
Én felvállalom önmagam, és nem vagyok ettől istenkáromló. Sőt rossz anya, és feleség, és gyermek, és rokon sem.
Szeretem önmagam. Minden rosszaságom ellenére szeretem azt a lényt, aki ebben a formában létezem. S ahhoz, hogy erőt merítsek az év 365 napjához, ahhoz, hogy meghitté tehessem a családom, barátaim ünnepeit, nekem is kell a meghittség,- jó volna nem csak december 27.-én.