Eljött ez a NAP.

Sok – sok negatív gondolat és érzelem (aggódás, félelem) előzte meg. Sok- sok nap, és sok-sok helyzet.

Ma megtörtént. Éppen abban az időben, amikor meg kellett történnie.

Mindennek pontos ideje van, és ezeket az időket soha nem előzhetjük meg. Soha nincs olyan, amikor teszünk, vagy nem teszünk meg valamit, hogy nincs itt az ideje.

Érdekes érzés vett erőt rajtam.

Félelemnélküliség. Nem egy pont az i betűn. Ez egy regény végén a pont.

Más azt mondja, bolond vagyok.

Nem számít, mit mondanak mások. Nem számít, mit súgnak a gondolataim.

Miután tudom, melyik helyről milyen gondolat érkezik, nincs kétség. S ha fel- fellobban, tudom, hogy egom kattogó léte, ami bele szeretne taszítani a bizonytalanságba.

Nincs már dolgom ezen a téren, ebben a helyzetben. Nem szolgál engem és én sem szolgálok már semmit és senkit e helyen.

Sokat kaptam ebből a sok- sok napból. Tanultam, bölcsebb lettem, jobb ember. Kiteljesedhettem addig, amíg el nem értem a határt. A végpontot.

Megismertem embereket, helyzeteket, érzéseket, helyeket. Mind- mind tanítóm volt, s néha én az övék.

Emberi tulajdonságom, a ragaszkodás, az ismeretlentől való félelem -sokáig tartott. Sokáig hallgattam másra, az egomra. Lelkem hiába mondta; „nem kell már! Engedd el, nem szolgál téged. Csak foglal benned egy részt, amely miatt nem fogadhatsz be mást”

Szabad vagyok. Szabadságom ugyan fel még ésszel nem fogtam. Olyan vagyok, mint a fészkéből kipottyant fióka, akit ember nevelt hónapokig, hogy éhen ne vesszen, és megerősödve szelhesse az ég határtalan kékjét.

Ám eddig életének kalitkája jelentette számára az egyetlen világot, s most ott áll riadtan egy vékony imbolygó ágon, és reszketve vár arra a másodpercre, amikor kitárja a szárnyát, és elindul végtelen útjára.

Hát immár én is repülhetek.

Adtam helyet az újnak.

S hogy hova indulok? Van tervem, s miután enyém a Világ, el is jutok, ahová szeretnék!

Felettem az Ég, alattam a Föld, közte a Fény, és… benne úszom.