Amikor az értelem elhalványul, és helyébe lép a tiszta lélek, akkor teljes a lét.

Tanulok.

A félelem az öregségtől, elveszíthető.

Tapasztalataim voltak már, ilyenek- olyanok, de amit köztük él meg az ember… nem adatik meg minden nap.

Belépsz a térbe, ott ül 10- 15 az idő vasfogától megráncosodott, berozsdásodott, megmerevedett, vagy éppen szétesőben lévő ember.

Az első hatás kicsit sokkoló. A sok üres tekintet, a csípős, arrogáns megjegyzések, a groteszk hangulat teljesen rád nyomja a bélyegét.

A halál leheletét érzed a bőrödön, amitől szőrtüszőid irritációi miatt a borzongás szaladgál a fejed búbjától a kislábujjad végéig.

Hírtelen felteszed a kérdést; mi a fenét keresel te itt? Választ persze nem kapva nem távozhatsz, csinálnod kell, amiért jöttél.

„Oh, milyen szép bőrönd.” hallatszik valahonnan.

A meglepettség, a fura atmoszféra miatt próbálod megtalálni a hang irányát, beazonosítani a tulajdonosát. Ha nem folytatódna a mondat, elvesznél a keresésben.

„Szép előkelő. Hófehér, tiszta.” megleled a hang eredetét, mosolyra húzódik a szád.

Érzed, hogy megtört az átok. Reményed nem veszik el, hogy észrevették bevonulásodat.

„Mit rejtegetsz benne?” kérdi egy másik vén.

„Kincseket, - mondod a választ- ezek az én kincseim.”

És valóban. A hangtálaknak nem csak súlya van, de varázsa is.

(A misztikumát most nem is fejtem ki, az egy másik történet lenne. Elég misztikus egy ilyen fellépés, főleg ilyen szépkorú csapatban.)

Amíg kipakolod a kincses bőröndödet, összehangolod a hangtálakat, meggyújtod a gyertyát, a finom rózsa illatú füstölőt, hallgatod a horkolást, a sóhajtozást, a káromkodást, a csípős megjegyzéseket -rád, vagy másra. Néha felnézel, és válaszolsz a feltett kérdésre;

„Mikor lesz már vége?” „Nem sokára. Vacsora időre”- mondod mosolyogva.

„Vacsora!” Kiált fel egy újabb vén, aki két mélyalvás között egy másodpercre kikiáltja leghőbb vágyát, aztán horkol tovább.

Aztán beindítod a rezgést. Megkongatod az első tálat.

Hirtelen mély csend támad. Minden sutyorgás, káromkodás, elégedetlenkedés megszűnik.

Felnézel, mert azt hiszed, mindenki mélyen alszik.

Sok – sok szempár mered rád. Mind csillog, a lélek különleges ablakból figyel kifelé.

Elmondhatatlan érzések kerítenek hatalmukba.

A füstölő rózsa illata, a hangtálak mély- magas hangja megtölti a teret, a rezgés átölel minden létezőt, majd befúrja magát, átjárja az összes atomnyi részecskét.

Innentől nem számítanak a félelmet keltő torz vonások, a kicsinyes, kedves, vagy éppen komikus megszólalások.

A rémület, amit az első pillanatban éreztél, átértékelődik, és békés jelenlét kerít hatalmába.

Valami földöntúli erő, valami soha meg nem tapasztalt, valami szavakba nem önthető élmény részese leszel.

Mintha egy ősi mesébe volnál, amiről nem is tudni igazán, mese- e vagy valóság, csak azt tudni, hogy örök és soha el nem halványuló lényeggel van átitatva.

A „Jaj Istenem”, „Jaj, dobog a szívem”, a „Vacsora!”, a „Jaj, folyik a könnyem”, a „Mikor lesz már vége?”, a „Zsibbad a lábam”, az „Érzem, hogy rezeg a belem” fizikai szint tökéletesen elhatárolható a lélek békéjétől, amit a teremben a hangok, a rezgések, a sok agg hihetetlenül tiszta energiája generál, és fizikai síkon érzékelhető a csillogó, színüket vesztett, szürke szempárakban.

Ám valami megfoghatatlan, valami felülmúlhatatlan, valami titokzatosság van itt pluszban, amit te magad sem értesz, és nem tudsz, amíg a mélyalvásból felébredő öregasszony hangját nem hallatja.

Szelíd, boldog hang, érezni lehet a simogató kedvességet belőle: „Jaj, hát itt vagytok? Óh, de jó, hogy jöttetek.”

„Na végre, megjöttek.” -erősíti meg egy másik- „Nézd, itt vannak.”- Nem nézel fel, csak kongatod a kincseidet, érzed azt, ami szemnek láthatatlan, ami fülnek halhatatlan és ami szájnak kimondhatatlan.

„Látogatóba jöttek? Kihez?”

„Nem tudom. De jó, hogy jöttek.”

Aztán elcsendesedik a száj, lehet, hogy tovább álmodják mesebéli vágyaikat, téged csak az érdekel, hogy minél tovább tartson ez a varázslatos pillanat.

Rájöttél, tanultál. Megértetted.

Ennyi angyal földi tétedben soha nem vett körül téged. Ennyien soha nem figyelték, és szívták magukba a zene frekvenciáit. Ennyire még sosem voltál az univerzum egységében, az időtlenségben

Ilyen közel soha nem érezted magad Istenhez.

Máskor is mész. Máskor is boldog leszel attól, amit kapsz azért, amit adsz.

Megértetted az agg emberek csendjét, a kifelé értelmetlennek tűnő megnyilvánulásaikat

Megértetted az élet értelmét, az öregség szabadságát, összhangját. Megértetted a megfogalmazhatatlant.

Megértetted, mi a fontos, mi az egység.

Eddig is elvarázsoltak a hangtálak, eddig is nagy becsben tartottad őket.

Most már azt is tudod, miért!

Amikor az értelem elhalványul, és helyébe lép a tiszta lélek, akkor teljes a lét, akkor érzed a dallamok isteni lényegét.