Biztosan sokak számára mond valamit a varázsszavak című „meditációs” dalocska.
Sajnálom, bocsáss meg, köszönöm, szeretlek. Az alábbi gondolatok jutottak róla eszembe!
Miután attól az embertől hallottam meg énekelni hatalmas könnyfolyamtól szétázott arccal, aki képtelen a megbocsátásra, elgondolkoztam, vajon miért sírhat ezen a négy szavacskán? Persze ha jó a zengés, a mantra is eléri a hatását akkor is, ha fogalmunk nincs, mit mantrálunk.
Na valami efféle zöngés indíthatta útjára kedves ismerősöm szeméből a könnyáradatot! Aztán magam is elmélyedtem a szavakon, lassan egy mondattá egészült, majd egyre összetettebb irománnyá bővítettem. Ha én ő volnék, ezt énekelném:
Lásd:
Sajnálom, hogy megbántottalak, hogy olyat gondoltam rólad, ami igazán nem is igaz, hogy a vélt sérelmeimen nem tudok túllépni évek óta. Hogy a régi közös élet, emlékek mind elvesztek bennem, érzéketlen lettem a tőled kapott szeretet iránt, hogy a közös emlékek vidám percei mind hazugnak bizonyulnak, és a hazugságát én keltem magamban irántad, hiszen az évek alatt rideg, irigy harag szívemben csak úgy táplálkozhat belőlem, ha szeretetem sosemvolt szikrája sem létezik irántad. Sajnálom, hogy gyengeségemben az ad erőt, hogy ellened fordíthatom a családomat, de szerencsére ők is hasonlóan megtanulták tőlem az elfordulás lehetőségét.
Bocsáss meg, hogy évek óta elkerüllek, mert azt hiszem rólad, gonosz vagy és irigy. Hogy megfosztottál anyagi és erkölcsi értékektől annak ellenére, hogy talán másként történt. Hogy a szívemben lévő irigység, és a magamból kiinduló gondolatok saját magam létét, gondolkodását, cselekedeteit tükrözik. Bocsáss meg, hogy a rég múlt együtt töltött felhőtlen boldogságra emlékezve is elfojtom a szeretet érzését irántad. És ne hidd, hogy az eddigi szeretet színház volt, de most egyre keményebb leszek, egyre hidegebb, és elutasítóbb, egyre jobban hasonlítok egy fagyos jégcsaphoz, amelyben létem messzire űzi a belőled áradó melegséget, hiszen az az én halálom volna. Bocsáss meg, hogy rideg elutasító magatartásom ellenére, melyet veled szemben táplálok, mást segítek, hirdetem a szeretet egységét, a jóságot, a megbocsátást, és ne kérdezd, hogy e kettő hogyan fér össze.
Köszönöm, hogy megbocsátasz, és elfogadsz olyannak, amilyen vagyok. Hogy annak ellenére látsz, érzékelsz, köszönsz, mosolyogsz, írogatsz, bocsánatomért fohászkodsz, hogy én kitartok haragom, irigységem, megbántottságom mellett. Köszönöm, hogy nem adod fel a közeledést akkor sem, ha folyamatosan az elutasítást kapod meg tőlem. Köszönöm, hogy nem olvasztod fel testem, hogy a semmibe vesszek, hogy távol tartod magad tőlem, és csak elkerülhetetlen ritka helyzetekben muszáj kereszteznünk egymás útját. Köszönöm, hogy engeded családomnak haragom által gerjesztett haragjukat kinyilvánítani, aminek lététől velük egységben vagyunk.
Szeretlek, mert nem haragszol rám annak ellenére sem, hogy én elutasítalak, bár ez a szeretet csak lelkem legmélyén pislákol, mert gyengeségem, cselekedeteim szégyellem, és azt hiszem, ha makacsul elutasítalak erősnek látsz, pedig valahol tudom, hogy igazából gyenge vagyok. Tudom, hogy te sokkal erősebb vagy nálam, mert képes vagy a szeretetemért küzdeni akkor is, ha én elzárkózom, elutasítok, és elbújok az érzéseid elől.
Talán ennyi elég is…
Gyakran kérdőjeleztem meg bizonyos emberek bizonyos hozzáállását az élet bizonyos dolgaihoz. Egyetlen tanulni valóm van; elfogadni a másikat olyannak, amilyen.
Ha erre a dalra van szüksége, hát dalolja bátran lelke megnyugtatásául. Ennyi pedig elég is a boldog léthez. De neki is egyetlen dolgot kell tanulnia az életben; elfogadni a másikat olyannak, amilyen.
Az elfogadás megvalósulását pedig mi sem bizonyítja jobban; nincs harag a szívemben. Nem kell szeretnem, hiszen attól hogy elfogadom, nem szeretem. Egyszerűen élek mellette.