... Csendes magányomban hol ide- hol meg oda vetnek gondolataim… Szeretem ezeket a magányos reggeleket. Elég erőt ad az egész nap megfeszített tempójához.
„Hogy bírod?” kérdésre ez a válaszom.
Persze sosem vagyok egyedül. Körül döngicsélnek lágy, szeretetteljes építő gondolataim, mint halvány tündérszárnyas lények. Elillannak, aztán vissza. El- vissza, újra és újra.
Így születnek a gondolataim. Megformálódik képzeletemben a valóságom. Miután egész nap csendes magányom vesz körül csodával határos módon, építkezhetek e csodákból, s hamarosan valósággá duzzad reggeli ábrándéletem.
Jobbá válni készülök, mindig és mindig jobbá. Keresve hogy adhatom át másoknak önként vállalt boldogságom.
Figyelem tetteimet, mozdulataimat, cselekedeteimet, hallom a hangom, ahogy szólok máshoz, ahogy érzek más iránt. Felfogom saját tudatosságomat, amitől egyre csak tágul beszűkült földi világom.
Már-már kevés is e bolygó. Felreppenek, s nem kell hozzá álom, se szárny. Éberen álmodom, hatalmas békés világom ölel körbe.
Öncélú cselekedet: a magam szépségére szeretnék adni csak adni, a világot szeretettel ölelni. Öncélomban,- hogy kiteljesedjek - veszem csak észre mindazt, ami körbevesz. Embereket, növényeket, élőlényeket.
Ám ebben a módosult tudatállapotban jövök rá igazán, kiteljesedem nem csupán önös érdek. Békességem öncélú, ám másokat is érint. S mivel a körülöttem létezők; mint csendes elszenvedői létezésemnek, közelségemnek, mindenkire rátelepszik elvarázsolt hangulatom. E csodálatos mesebéli hangulatban vagyok képes létezni magányosan sok- sok kis földi lélek között.
Ki kíváncsi rám, kiteljesedem-e, avagy soha ilyen élményben nem lesz részem?
Én kíváncsi vagyok arra, kíváncsi –e kiteljesedésemre valaki?
Elég önmagamnak tudnom a létezés ezen szintjét, elég, ha önmagam boldog vagyok általa, s általam az engem körül vevő lényecskék…