Sok okos gondolat nem jutott eszembe  eme írásnak címül.

Aztán ahogy végig gondolom, átélem újra és újra, az fogalmazódik meg bennem, kezdet, vagy vég a születés? Vajon hová kerül a pont?

Mindenki tegye oda, ahová szeretné, -azt hiszem ez a legjobb.

Mindenesetre: Szolgáljon ez az írás okulásul.

Gondoljuk át, hogy/mit beszélünk, cselekszünk, érzünk, gondolunk azokban az időkben amikor minket választ egy újabb megszületendő lélek. Lehetünk férfiak, vagy nők, testvérek, vagy nagyszülők. Aki egy várandós asszony közelébe lép, tudnia kell, hogy a méhében rejlő lélekben mélyen lerakódik mindaz, amit megtapasztal.

Valami lebegő, könnyű áramlás vesz körül, tompa süvítő, kifejezetten barátságos hangok. Ritmikus, dallamos, akár az univerzum zenéje.

Nem akarok menni sehová, ott vagyok, ahol lennem kell. Tökéletes az érzés, az összhang. Éppen akkor, és éppen ott. Na és éppen azzal a két lélekkel, akiket választottam, és akik boldogan fogadták kérésemet- egykor.

Az állandó morajlás megnyugtat, amikor valami hírtelen idegen, hangos zaj tör fel valahonnan.

Beteljesedett. Beteljesedtem, és kiteljesedhetek. Eljött a pillanat, amikor várva várt leszületésem a Földre, elkezdődött.

Most!

Tudom, hogy egy ember testében vagyok, hogy nekem is ugyanolyan testem lehessen. Tudom, hogy hol fogok élni, tudom kik lesznek a szüleim, tudom ki lesz a testvérem, mi lesz a nevem, mindent tudok mindenről.

Azt is tudom, miért születek le. A feladataimmal is tisztában vagyok, és ezt mind azért vállaltam, hogy élvezhessem a földi érzelmeket, hogy boldog lehessek vállalt feladataim teljesítésébe, sikereibe. Tudom, hogy életemben megtapasztalt kudarcok, veszteségek, problémák, lelki növekedésemet szolgálják. Hogy egyre feljebb juthassak ahhoz a létállapothoz, ahonnan egykor réges-régen elindultam, ezer és ezer tapasztalatot gyűjtve jobbá válva újra egyesülhessek a hatalmas mindenséggel, az egyetlen és igaz lélekkel.

A lelkek, akik vállaltak engem, éppen olyan tökéletesek, mint én vagyok. Felvállalták, hogy megszülnek, felnevelnek, tanítanak, utat mutatnak, aztán elengednek, hogy önálló lehessek, és beteljesíthessem minden feladatomat.

Hogy is lehetne másként, amikor nincs tökéletesebb létezés a léleknél. És ebben a szimbiózisban együtt a földön nem földi boldogság a létezésem.

Az idő múlik, amit én, mint mozdulatlan lélek nem érzékelek, de a lélektest, aki a testében növeszt nekem is testet,- közvetíti felém.

Valamiféle furcsa érzést is ad át nekem, amivel nem találkoztam eddig. Ő szorongásnak hívja. Azt mondja „félek”.

Ehhez a szóhoz nagyon rossz érzés párosul. – Én pedig megismerkedem a félelem érzésével.

Érdekes érzések ezek. Lélekként megtapasztalni az érzelmeket, érzéseket. Megtanulni negatív, pozitív észlelést. Hangokat, melyek sehol nem hallhatóak így, mint a földön.

A negatív érzékeléstől egyáltalán nem érzem jól magam. Eddig minden annyira tökéletes, nyugodt, és mozdulatlan volt. Most ez az érzés naponta eluralkodik a lélektesten, általa rajtam, hiszen egy lélek vagyunk, két külön részben.

Mindent érzek, amit ő, mindent hallok, amit mond. Még a gondolatait is érzem.

Egyre jobban uralkodik el rajta a félelem, sőt, már kétségbeesés, állandó szorongás, testi tünetekben megjelenő elutasítás társul hozzá.

Bennem önálló életre kel a félelem érzése.

Hogy is van ez? Ha ő nem boldog attól, hogy végre egyesülhettünk, akkor mi lesz? Ez az első földi érzés, amit ő megtanított nekem, nagyon messze van az én mozdulatlanságomtól.

A szorongást néha enyhíti a másik lélekrészem. Nem csak mély megnyugtató hangját hallom, magabiztosságát, tiszta szeretetét is érzem.

Azáltal hogy megnyugtatja az asszonyi testet öltött lelket,- tovább már anyámnak nevezem,- én is lecsendesedek.

Sokat van felem a férfitestet öltött lélek (nevezem apámnak). Akkor is, ha fizikai teste nincs a közelben. Bár nem mindig érez engem, de folyamatosan szeretetét közvetíti felém.

Az idő halad, anyám teste mintha elveszítette volna a lelkét. Alig hallom, alig érzem.

A folyamatos aggódás, negatív gondolatok mellé borzalmas, újabb, eddig nem érzett érzés társul. Ők elutasításnak hívják.

Azt érzi, nem kellett volna befogadnia.

Erről apám sem tudja meggyőzni, mert őt is elutasítja.

A hangos szavak mellé szörnyű nehéz érzelmek társulnak. A hangos zaj nem is olyan borzalmas, mint azok az érzések, amikre ezek a beszélgetések megtanítanak.

Amikor csend van, néha találkozom anyám lelkével. Sokszor hárman egyesülünk, ezek az alkalmak mindig megerősítik bennem földre születésem fontosságát, és emlékeztetnek a célomra, a feladataimra, amelyeket vállaltam.

Ezeket az időszakokat a szüleim éjszakának hívják.

Nagyon szeretem az éjszakákat. Mozdulatlanság, csend és tiszta szeretet árasztja el a földet.

Aztán jön utána a rohanás, a gondok, a félelem, a düh, a fáradság, és sok- sok olyan érzés, amelyről nekem, egyszerű léleknek fogalmam sem volt.

Egyre több érzést ismerek, egy sem hasonlítható a lélek érzéseihez, amelyek igazából nincsenek is, hiszen magát a szót, hogy érzés, az emberek találták ki maguknak.

Ebből van jó, és van rossz, de nekem, léleknek csak rossz, hiszen a jó, mint öröm, boldogság, szeretet, stb., csak földi léthez kötött érzelem.

Anyám feszült, elutasító. Sír, kétségbeesett. Tudom, hogy miattam vannak ezek a rossz érzései. Nem a lelkem, a fejlődő testem zavarja.

De miért nem szeret? Amikor ő is boldogan nyújtott segítséget, hogy megtapasztalhassak új dolgokat ezen leszületésem alkalmával.

Tiszta szeretetemben végtelen elkeseredettséget érezve arra gondolok; majd később születek le, amikor jobb lesz az időpont. Én nem szeretnék fájdalmat okozni, félelmet kelteni, rettegést, és elutasítást kiváltani attól a lélektől, aki tulajdonképpen én vagyok, inkább visszamegyek. 

Aztán jön az éjszaka mozdulatlan szeretete, amikor hárman vagyunk egyek, újra és újra megerősít, maradok, én vállaltam, maradnom kell, annyi csodás dolog vár majd rám.

Telik az idő. Tökéletesen tudom, hogy anyám elutasít, apám vigasztalja, bár őt is ellöki magától. Félelmeit, korlátait, amit majd az én nevelésem jelent neki, folyamatosan érzem.

Már az éjszakák sem jók. A félelem, az elutasítás kegyetlen érzése rám telepszik, és döntök.

Nem születek meg. Vagyis megszületek most, gyorsan, és visszakerülök a lélektársaimhoz.

Érzem anyám görcseit, érzem a kétségbeesését, a szorítását, mintha testem volna, érzem fizikailag is. Nyújtanám a lábam, a kezem, egyenesedne a gerincem, de anyám olyan erősen ölel, és nem ereszt, hogy belegyengülök az erőlködésbe.

Egyszer csak érzem a lelkét. Boldogok, egyek vagyunk, ami újabb erőt ad…maradok.

Mindenki azt mondja neki, ne félj, pár hét, és vége. Ez kissé elrettent, minek van vége? De aztán abban a pillanatban érzem anyám gondolatát, a nyugalmat, a vége szó felfogásakor. Rám is nyugalom száll, a vége tudom már mit jelent. Békés nyugalmat, megállást, lelkem és lelke egymásra találását.

Vége. Nyugtatni kezdem magam önálló gondolatként, amikor ideges lesz újra, amikor veszekszenek, amikor fáradt.

Egyszer csak váratlanul iszonyatos szorítást érzek.

Éreztem már ezt, amikor vissza akartam menni. Érzem a szorítást, de érzem az elengedést is.

Hát vége? Tényleg vége? Elenged? Nem úgy szorít, ahogy ezelőtt, most olyan érzés, mintha ellökne magától. A testem nem kell neki. De akkor nekem sem kell.

Ha nem kellek, legyen!

Fulladozok! Szorongok, mindjárt összeroppan a testem! A görcstől nyúlik a lábam, a gerincem. A fejem szorít, a fizikai fájdalom elmondhatatlan.

Soha nem éreztem ehhez hasonlót. Fuldoklom! Fuldoklom…Nincs tér, nincs levegő!

A mellkasom szorít, mindjárt összeroppan a testem! Levegőt! Levegőt! Levegőőőt!...

Artikulált soha nem hallott hangot hallok!

Bőrömön semmihez nem fogható hideg, érdes, szorító érzést érzek, szemem képtelen vagyok kinyitni, hiszen a fények sokkolnak a szemhéjam alatt is!

Nem tudom, mi történik velem.

Hasonló simogató érzést érzek, mint anyám testében, aztán érdes, fájdalmas valamibe tesznek bele. Különféle- számomra teljesen ismeretlen- dolgokkal nyúlnak hozzám, csinálnak a testemmel… valamit.

Hol van anyám?... Nem hallom… Nem érzem! …Nem érzem anyám gondolatait! … Nem érzem anyám érzéseit! …Egyedül vagyok! …Apám sincs itt, és egyetlen más lélek sem rajtam kívül!

Nem tudok kimenni az univerzumba. …Mi ez?... Sem a szellemtestvérek, sem a szülőlelkek?

És miért nem tudok kimenni ebből a testből? Kétségbeesésem, félelmem, rettegésem, elutasításom, amit anyám megtanított nekem, amíg a testében hordozott, mind- mind  egyszerre van bennem.

Aztán egyszerre csak ismerős hangot hallok, lágyan fognak, és még lágyabb kellemes érzésbe simulok bele. Anyám hangja. Anyám öle. Kicsit megnyugszom… De csak kicsit, hiszen nem tudok mozogni… Ez viszont még kétségbe ejtőbb, mint az előző szorítás és légszomj.

…Beleszülettem saját korlátomba. Az első különálló megtapasztalás, a bénult semmi!

Nem hallanak, nem értenek, és nem engednek. Testem foglya vagyok!...