A fejlődésem útjában leginkább a magamon kívül lévő igazság áll.
Mit is jelent ez számomra valójában?

Nézzünk néhány példát:
Gyereket nevelek. Olyan elvek alapján, melyekkel én magam azonosulni tudok. Ezek pedig olyanok, amiket kaptam életem folyamán. A minőség nem számít, legfeljebb cselekedeteimet változtatja meg, de ez is kizárólag az én szempontjaim alapján minősíthető jónak, vagy rossznak.
Nem biztos, hogy másnak jó a borsóleves, amit én szeretek!

Munkahelyemen folyamatos megaláztatás ér. A főnök ordítozik, olyan dolgokat vár el, melyeket maga sosem csinált, vagy éppen ő rontotta el. Állandó pszichés és fizikai megterhelés ér, gyakran vagyok beteg, de dolgoznom kell, mert ha csak észre veszi rajtam a betegség jelét is, mindjárt üvölt, és közli, nincs táppénz!
Én csak tűrök és hallgatok!

Tragédia ér. Elveszítek egy hozzám nagyon közel álló embert. Magamra maradásom teljesen levesz a lábamról, a mély gyász elzár minden örömtől. Semmit, senkit nem engedek magamhoz, hiszen egyetlen dolgot tudok tenni jelen helyzetemben, sajnálni magam.
Hogy is gondolhatnék bármi egyébre veszteségemen kívül!

Én azt gondolom, jól nevelek , és finom a borsó leves.
Én azt gondolom, a főnököm egy nyomorult embertelen állat.
Én azt gondolom, óriási veszteség ért, fájdalmam végtelen.

Most nézzük meg a másik oldalról:
A gyermekem nem szeretné azt, amit én. Ezért nem teszi meg. Aztán jövök újra, elmondom még néhányszor, miután a szép szó nem használ, következik a csúnya hangoskodás, veszekedés. De ő nagyon nem szeretné. Ezután már csak egyetlen eszköz maradt tárházamban, az érzelmi zsarolás. A gyerek- miután őszintén szeret,- megteszi, amihez egyáltalán nincs kedve. Gyűjt egy tapasztalatot, és megfogalmazza azt, amit én valamikor régen, „Én biztosan nem teszem ezt a gyerekemmel”

Munkahelyemre minden reggel utálkozva megyek. Előre eldöntöttem, rossz lesz, kegyetlen dolgokat vágnak a fejemhez. A stressz, az előre lejátszódó negatív események sora gyengévé, kiszolgáltatottá, beteggé tesz. Nem lesz erőm a főnököm arrogáns viselkedésének ellenállásához sem. Gyengeségemet, kiszolgáltatottságomat megérezve főnököm- miután tele van sérelemmel- az összest újra és újra rám zúdítja. A nap végén megint csak „elégedetten” megyek haza, üvöltött, megalázott, szorongok, és hazaviszem ezeket az érzéseket.
Főnököm kiadja magából a valahonnan kapott terhét, megkönnyebbül, én pedig „szívesen” cipelem tovább.

Egyedül maradtam, vagy legalábbis elveszítettem azt, akit szeretek, akihez ragaszkodtam. Aki hosszú éveken át velem/ mellettem volt. Hiánya pótolhatatlan űr.
Belecsúszom a depresszióba, a magányomat folyamatosan ápolom, a fájdalmamat erősítem. Kibővítem, ne csak én sajnáljam magam, más is tegye ezt. Különben sem szabad nevetnem, ha gyászolok.
Vajon mit kezdek magammal, hogy lesz a folytatás nélküle? Kilátástalanság, a „mi lett volna, ha…” kérdéssor örök megválaszolatlansága egyre jobban fúrja be magát az elmémbe.
Nem fogadom el, hogy az élet halállal jár, nem gondolkozom azon, az én halálom ugyanilyen fájdalommal jár majd másnak. Nem gondolom, hogy annyit köszönjek meg, amennyit vele tölthettem. Pedig ha őt nézném, az ő lelkét, aki egyszerűen megtette földi létének útját. Ennyit akart, nem többet, és távozott. Ahogy távozunk egy rossz házasságból, egy barátságból, egy munkahelyről, egy lakásból. Voltunk, amíg kellett, majd tovább léptünk, ahogy kell.

Ha nem folyton ragaszkodunk meglévő dolgainkhoz- ház, munkahely, barát, férj, ellenség, rossz főnök, stb- mindjárt könnyebben élnénk, és találnánk meg az igazságot.
Tudnunk kell, mi magunk egyetlen egy dologgal rendelkezünk, a lelkünkkel.
Az, amit felhalmozunk életünk könnyítése, vagy nehezítése során, csak átmeneti.

Nézd meg a fizetésed: Minden hónapban van, mert tudod, dolgozol, ezért fizetés jár. Nem aggódsz rajta, mi lesz, ha mától nem jár. Egyszerűen abban élsz, hogy havonta egyszer rákerül a számládra.
Ezután átváltod pénzzé, amivel fizetsz. Folyamatosan kiadod, és folyamatosan jön. Talán egy húszezres bankó, amit a postán hagytál, sosem kerül vissza hozzád, de lesz helyette másik.
Érted már? Mi haszna van a húszezresnek, ha kitűzöd a faliújságra és nézegeted?
Mi haszna van egy ismeretségnek, ha nem hasznos semmire?
Addig van valamink, amíg valamit kapunk belőle, vagy tőle. Ha feleslegessé válik, elengedjük.
Ha mennie kell, elveszítjük. Elveszítjük, mert ragaszkodunk hozzá.

Visszatérve az indításhoz:
Meg kell tanulnom a dolgokat úgy kezelni, hogy az én igazságom az enyém, és senki másé. Ahogy más igazsága ugyanúgy az övé.
Meg kell tanulnom elfogadni azt, hogy minden és mindenki, aki érintkezik velem csak átmeneti az életemben. Ahogy jön, úgy távozik. Ha én építem fel, akkor is csak addig marad nálam, amíg szükségünk van egymásra.
Szükség a fejlődéshez! Hogy egyre érettebb legyek, egyre magasabb szintre jussak. Minden feladat, ami engem érint, megtanít valamire. Megoldásra, elengedésre.

Ezért hát ne kérdezzük: miért éppen velem történik ez?- hiszen pontosan velem kell, hogy történjen.
Velem és úgy kell, hogy történjen a gyermeknevelés, ahogy teszem.
Velem és úgy kell bánni a főnöknek, ahogy nekem kell.
Velem kell megesnie annak a veszteségnek, ami ér, úgy ahogy ér, és akkor, amikor ér.

Ha ezt elfogadom, akkor, és csak akkor tudok tovább lépni a gyászomból, a munkahelyemről, szülői mintáimból.

Életünk a film, amit mi rendezünk, és mi vagyunk a színészek. Ha nem akarjuk a főszereplőt szenvedni látni, írjuk át a történetet.